Egy napon Szent Ferenc magához hívatta társait: „Tudjátok, hogy Jacoba de Settisoli úrnő1 mennyire ragaszkodó és hűséges volt, és mennyire az most is hozzám és rendünkhöz. Ezért azt hiszem, nagy megtiszteltetésnek venné és nagy vigasztalására szolgálna, ha értesítenétek állapotomról. Elsősorban azt írjátok meg neki, hogy küldjön egy tunikára való hamuszín szerzetesi posztót, ami olyan, mint amit a tengeren túli részek ciszterci szerzetesei készítenek. Azonfelül küldjön még abból az édességből is, amit sokszor készített nekem, amikor Rómában voltam.” A rómaiak mortariolumnak nevezik ezt a süteményt, ami mandulából, cukorból vagy mézből és egyebekből készül. Az illető ugyanis istenfélő, de özvegy és Istennek szentelt asszony volt, egész Róma egyik legelőkelőbb és leggazdagabb asszonya, aki oly nagy kegyelmet nyert az Úrtól Szent Ferenc érdeme és prédikációja nyomán, hogy szinte második Magdolnának látszott, mindig könnyezve és telve Isten szeretete iránti buzgósággal. A levelet már megírták, ahogy a szent atya meghagyta, és az egyik testvér épp azon fáradozott, hogy kerítsen egy testvért, aki elviszi, amikor hirtelen zörgettek a kolostor ajtaján. Amikor pedig egyikük kinyitotta, Jacoba úrnőt pillantotta meg maga előtt, aki sietve jött Rómából, hogy meglátogassa Szent Ferencet. Az egyik testvér nagy örömmel rögtön Szent Ferenchez futott, jelentve, miként érkezett meg Jacoba asszony fiával és sok más emberrel, hogy meglátogassa. Majd megkérdezte: „Mit tegyünk, atyám? Megengedjük neki, hogy belépjen az épületbe és bejöjjön hozzád?” Szent Ferenc kívánságára ugyanis határozatot hoztak a házban a régi időkben, hogy a hely iránti tiszteletből és áhítatból semmiféle asszony nem léphet be abba a kolostorba. Szent Ferenc így válaszolt: „Ezt a rendelkezést nem kell betartani ennek az úrnőnek az esetében, mert nagy hite és jámborsága késztette arra, hogy távoli vidékről idejöjjön.” Így bement Szent Ferenchez, és színe előtt bőségesen hullatta könnyeit. És csodák csodája, a tunikához szükséges halotti ruhának való posztót, éspedig hamuszínűt és mindazt, amit a levélben kértek, hogy küldjön, magával hozta. Ezen a testvérek igen-igen elcsodálkoztak, s Szent Ferenc életszentségének egyik jelét látták benne. Az említett Jacoba asszony ezt mondta nekik: „Testvérek, amikor imádkoztam, lelkemben egy hang ezt mondta: „Menj és látogasd meg atyádat, Szent Ferencet, de siess és ne késlekedj, mert ha sokat késedelmeskedsz, nem fogod életben találni. Ezenkívül vígy magaddal ilyen és ilyen posztót tunikának, ezt és ezt a dolgot, hogy ilyen és ilyen édességet készíts neki. Hasonlóképpen vigyél magaddal gyertyamártáshoz nagy mennyiségű viaszt és tömjént.” Azt nem íratta Szent Ferenc a levélbe, hogy viaszt és tömjént is kér, de az Úr ösztönözte ezt az úrnőt lelkének jutalmára és vigasztalására, és hogy jobban megismerjük, mennyire szent életű volt ez a szent, ez a szegény ember, akit a mennyei Atya ily nagy megtiszteltetéssel akart kitüntetni a halála előtti napokban. Ő, aki azt sugallta a királyoknak, hogy ajándékaikkal a Gyermek, szeretett Fia tiszteletére és imádására menjenek, amikor megszületett szegénységében, ezt a messze lakó előkelő úriasszonyt arra kívánta ösztönözni, hogy menjen, és ajándékaival tisztelje meg és tüntesse ki szent életű szolgájának dicsőséges és szent testét, aki életében és halálában oly nagy szeretettel és hévvel szerette és követte kedves Fiának szegénységét. Az úrnő az egyik napon elkészítette az édességet, amit Szent Ferenc úgy kívánt, de nem sokat evett belőle, mert teste a súlyos betegség miatt napról napra gyengült, és egyre jobban közeledett a halálhoz. Hasonlóképpen sok gyertyát is készíttetett, hogy Szent Ferenc elköltözése után szent teste előtt égjenek. A posztóból is, amit ruhának hozott, a testvérek elkészítették a tunikát, amelyben eltemették. A szent azonban megparancsolta nekik, hogy a szent alázat és szegénység jeléül és példájára zsákszövetet kell rávarrniuk. Isten akaratából pedig úgy történt, hogy azon a héten, amelyen Jacoba asszony megjött, Szent Ferenc az Úrhoz költözött.
Nem nagyképűség Ferenctől, hogy „megtiszteltetésnek” feltételezi Jacoba úrnő részéről az utolsó találkozást. Mind magát, mind pedig a „ ragaszkodó és hűséges” asszonyt reálisan látja. Szt. Pál ugyanezzel a realitással szemlélte magát: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam” - írja a 2Tim 4,7-ben.
Érdekes, hogy Szt. Ferenc halála közeledtével visszatér „kelmekereskedői” tapasztalataihoz, és olyan anyagot kér tunikájához temetésére, „...ami olyan, mint amit a tengeren túli részek ciszterci szerzetesei készítenek.” Úgy tűnik, hogy az előbb is említett realitásérzékkel nem a szegénység, hanem a méltóság, az eltemetendő test méltósága az elsőrendű szempont az anyagválasztásnál. Az értékesebb anyaggal való „megtiszteltetés” nem a halott Ferenc testének, hanem a követett személynek, Krisztusnak szól, akit ez a test minden lehetséges módon igyekezett utánozni. Bár „A szent ... megparancsolta nekik, hogy a szent alázat és szegénység jeléül és példájára zsákszövetet kell rávarrniuk.”, ez nem valami formai stílustalanság, hanem saját testének, mint a Krisztus követés kegyelmében hivatását és küldetését tökéletesen betöltött teremtménynek megbecsülése. A zsákszövet rávarrása emlékeztető!
Az élet végét látva és tapasztalva, Isten határtalan irgalmát megismerve már nem félti magát testétől, (vágyaitól, érzékeitől), sőt, „kényeztetni” is szándékozik azt – mint ami jól kiszolgált – Jacoba úrnő süteményével.
A külön-külön induló, de időben és térben összekapaszkodó szálak – a Ferencben felmerült találkozás igénye, a levél tartalma és a Jacoba úrnő által hozott ajándékok részleges átfedése, egyáltalán az ő megérkezése – mind arra utalnak, hogy Istennek van gondja rá, hogy egy ilyen szent élet végét különös finomsággal „varrja el”.
Nem tehetetlensége, hanem nagyvonalúsága oldatja fel Ferenccel a klauzúrát is.
Valóban a „három királyok” látogatásának pandant-ját fedezhetjük fel Jacoba úrnő látogatásában: ”Ő, aki azt sugallta a királyoknak, hogy ajándékaikkal a Gyermek, szeretett Fia tiszteletére és imádására menjenek, amikor megszületett szegénységében, ezt a messze lakó előkelő úriasszonyt arra kívánta ösztönözni, hogy menjen, és ajándékaival tisztelje meg és tüntesse ki szent életű szolgájának dicsőséges és szent testét, aki életében és halálában oly nagy szeretettel és hévvel szerette és követte kedves Fiának szegénységét.”
A történet nem végződhetett volna szebben, hitelesebben:
„Isten akaratából pedig úgy történt, hogy azon a héten, amelyen Jacoba asszony megjött, Szent Ferenc az Úrhoz költözött.”
Az Úristen minden fontos, benne kiteljesedő találkozásra ad időt. Éltünk, élünk vele?
NB
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése