Debreceni ferencesként vértanúnkra, Páter Kiss Szalézra emlékezem:
Az elfelejtett vértanú
Kiss Szaléz, az 1947-ben meggyilkolt ferences szerzetes életútja meglehetősen érdekes. Pécsett kezdte pályafutását, mint a ferences teológusok nevelője. Később a jászberényi hittudományi főiskola filozófia szakán bölcseletet tanított. Itt összeveszett a helyi nagypréposttal, mert nem látta kielégítőnek a tanyavilág lelki és szociális gondozását. a nagyprépost a ferences rend tartományfőnökéhez fordult panaszával. Páter Hermenegild Amerikába küldte a tudós szerzetest, mert kellemetlenné vált a rend számára a túlzottan szociális érzelmű pap. A „kiküldetés” 1937-ben kezdődött New Brunswick-i székhellyel. Itt az emigrációs magyarság lelki gondozását látta el. 1944-ben visszatért Magyarországra, Debrecenbe. Innen Gyöngyösre került, ahol a háború utolsó napjaiban mentette az üldözötteket, tanított és fiatalokat gyűjtött maga köré. A KEDIM – Kereszténydemokrata Ifjúsági Munkaközösség- megalapítójaként részt vett a város újjáépítésében.
1946 őszén Gyöngyösön orosz katonákat lőttek le, s Kiss Szaléz köréhez tartozó fiatalokat tartóztattak le az ügy kapcsán, akikkel a vallatás során aláíratták, hogy a ferences papnak meggyónták az oroszok elleni tettüket. A papot letartóztatták, s követelték, ismerje el a diákok vallomását. A pap a gyónási titok szigorú parancsának megtartására hivatkozva megtagadta a vallomást, mire az orosz hadbíróság halálra ítélte. Gyöngyösről Sopronkőhidára szállították.
A hírhedt börtön akkoriban úgy festett minket egy országos siralomház. Volt ott kommunista, csendőr, közhivatalnok, háborús bűnös, zsidó és keresztény egyaránt. Kiss Szalézt rabtársi szerették, segítették, hiszen sokan ismerték tevékenységét, segítőkészségét, az emberek iránt érzett elkötelezettségét.
Egy reggel két börtönőr kivezette a cellából, s már menet közben véresre verték. „Megdöglesz, te szemét csuhás. Az „egészségügyi” körzetbe vitték, ahol tovább tartott a kínzás. Amikor elájult, fellocsolták, és egy üres fecskendőbe tűt szúrtak bele. Lefektették egy priccsre, és krajába –vénájába- engedték a levegőt, amitől néhány másodperc alatt meghalt- mesélte egy el Kiss Szaléz ferences utolsó óráit s Sopronkőhidán szolgáló – akkor tizenéves- börtönőr, Halmos Endre nyugdíjas. – Ma már elmondhatom, hogyan történt. Nekem máig szörnyű emlék, amit ott tapasztaltam, amit ott tapasztaltam. Nemcsak a ferences atya halála, hanem az a sok száz gyilkosság. Sokszor ébredek fel ma is… borzasztó volt.
Kiss Szaléz egy volt azon vértanú között, akik CSAK hivatásukat teljesítették. Sokakat tartanak szentnek közülük, becsülnek meg, emlékeznek róluk tisztességgel. Olvasói kérésre mi is ezt tettük.
Stoffán György
(Megjelent a Kurír 1991/12. számában; „Egy rab (rend)társ” fényképével”.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése