Szent Ferenc az alázatosság és a szegénység sziklájára alapozta a rendet
Szent Ferenc megtérésének kezdetétől, az Úr segítségével, mint bölcs ember, életét és házát, vagyis rendjét erős sziklára alapozta, tudniillik Isten Fiának igen nagy alázatára és szegénységére, szerzetét Kisebb Testvérek Rendjének nevezve el. A mélységes alázatra: amiért is a rend kezdetekor, miután a testvérek kezdtek megsokasodni, azt akarta, hogy a testvérek a leprások kórházaiban éljenek és szolgáljanak nekik. Abban az időben ugyanis, amikor a rendbe nemesek és nem nemesek léptek be, egyebek közt elmondta nekik, hogy a leprásokat kell szolgálniuk, és a leprások házaiban kell lakniuk. A legnagyobb szegénységre: amint a regula mondja: a testvérek „mint vándorok és jövevények” lakjanak a házakban, amelyekben élnek, „semmit se akarjanak birtokolni az ég alatt”, csak a szent szegénységet, és ezáltal az Úr majd gondoskodik róluk ebben a világban, testüket táplálja, erényekkel felruházza, az eljövendő világban pedig elnyerik a mennyei örökséget. Szent Ferenc saját életét is a legnagyobb szegénységre és alázatosságra alapozta; mert bár nagy ember volt Isten egyházában, mégis azt akarta és azt választotta, hogy alávetett legyen nemcsak Isten egyházában, hanem testvérei között is.
Az okos ember sziklára építi házát. (ld Mt 7, 24) Aki hallgatja Jézus szavát, és tettekre is váltja, az magára Jézus Krisztusra, az ő alázatára és szegénységére épít. Ferenc atyánk meghallotta, majd teljes figyelemmel hallgatta, és minden igyekezetével azon volt, hogy meg is valósítsa életében Krisztus tanítását. Így „...mint bölcs ember, életét és házát, vagyis rendjét erős sziklára alapozta, tudniillik Isten Fiának igen nagy alázatára és szegénységére, szerzetét Kisebb Testvérek Rendjének nevezve el.”
Krisztus nem az igazakhoz és az egészségesekhez, hanem a bűnösökhöz és a betegekhez jött, hogy nyilvánvaóvá tegye az emberek előtt Isten minden képzeletünket felülmúló szeretetét. Ezt a „mozdulatot” utánozza Szt. Ferenc, és erre az utánzásra hívja testvéreit is, amikor a leprások közé megy, és az ő szolgálatukra rendeli a testvéreket.
Talán választóvíz is volt a testvérek befogadásánál ez a feladat; aki elvállalta, arról egy idő után bizonyára kiderült: alázatból, vagy „teljesítmény-”, ill. megfelelés kényszerből vállalja-e ezt a szolgálatot. Testvérként tud-e a leprásra (és a testvérre!) nézni, vagy csak állandó „leereszkedésben”, felülről közelít hozzá.
Az alázathoz hasonlóan a szegénység is az isteni gondolkodás- és cselekvés-, Isten „emberi létformájának” megnyilvánulása. A boldogságmondások elsője nem ígéret, hanem kijelentés. És Ferenc teljes bizalommal hagyatkozik Jézus szavára. Nem, hogy nem vitatja, de szenvedélyesen keresi, és tapasztalja ennek igazságát. És amit ő megtapasztalt, azt a testvéreinek is felkínálja, hogy ők is tapaztalhassák: ►... a testvérek „mint vándorok és jövevények” lakjanak a házakban, amelyekben élnek, „semmit se akarjanak birtokolni az ég alatt”, csak a szent szegénységet, és ezáltal az Úr majd gondoskodik róluk ebben a világban, testüket táplálja, erényekkel felruházza, az eljövendő világban pedig elnyerik a mennyei örökséget.◄
Ferenc krisztuskövetése a testvérekhez való viszonyában is tettenérhető: „...bár nagy ember volt Isten egyházában, mégis ..azt akarta és azt választotta, hogy alávetett legyen nemcsak Isten egyházában, hanem testvérei között is.”
Ferenc lábnyomait próbálgatva tudatosul-e bennünk az ő kívánsága és igyekezete? Csakugyan vágyunk-e az alázat erényére, a szegénység lehetőségeire? Elkötelezetten törekszünk-e a Ferences Családban ezekről az alapokról épülni? Testvéri közösségünk segít-e feltárni: szikla, vagy homok?...
NB
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése