P. Kiss Szaléz: A magyar lelkiségről

P. Kiss Szaléz beszéde a debreceni „magyar est”-en

Kedves Magyar Testvéreim!
Nem a farsang utolsó szórakozására hívtunk ide benneteket. Nem is a régi magyar bálok tisztes szellemében kívánunk most néktek szórakozást biztosítani. Sokkal több izgatott bennünket ezeknél. Művelt, őszintén keresztény lélekkel láttuk egyrészt a Teremtő egységét a nagy természetben. Örvendezve szemléltük a teremtés isteni remekét: a tiszta szellemek és tiszta anyag teremtését, a szellemnek és anyagnak egységét az emberben, majd meg a Teremtő és a Megváltó egységében a Teremtő és a teremtett ember egységét, a békés összeforrást. Micsoda szédítő öröm tudni és nem csupán hinni, hogy Krisztusban békésen találkozott a Isten az emberrel és mi egyénenként is az egy Istené lehetünk, amint Ő mindegyikünké. Az öröm szinte könnyeket fakasztott szemünkből: sírni szerettünk volna azért, mert mi magyarok olyan kevéssé vagyunk még egyek. Sok köztünk az elválasztó elem. A sokat még többre fokozzák a szeretetetlen széthúzás és önzés. Pedig valamennyien érezzük, hogy egyeknek kell lennünk, különben ebben a történelmi időben alul maradhatunk örökre…
Ezek és hasonló gondolatok élnek bennünk. Különösen a mi kedves házigazdánkban, Génessy műhelyfőnök úrban, Mezey református lelkipásztorban és csekélységemben. Ezért hívtunk benneteket ide. És én szívből örvendezek, hogy ennyien vagyunk. Százan és százan egymás mellett, szorosan együtt. Ebben én a magyar egység kézzelfogható bizonyítékát látom. De többet is ennél: a magyarság öntudatra ébredésének és élni akarásának biztos jelét.
Történelmi tragédiáink szomorú kormányzati elve volt: Oszd meg a magyart és uralkodj rajta! Magánál a szomorú valóságnál is szomorúbb, hogy mindig akadtak nagyszámban olyan magyarok, akik készséggel vállalkoztak a megosztás, a magyar és magyar elválasztás, a nemzeti ékverés, átokkal teljes szerepére. Ma azonban – Istennek hála érte- világosság támad, kezdünk tisztábban látni. Mind több helyről hangzik: Egységben az erő, lelki egység a fő!…
Lehetetlen, hogy örömmel ne töltsön el bennünket ez az új megtapasztalás. Én azonban mégsem a miniszteri megnyilatkozásoktól, nem is a főpapi szózatoktól remélem a valódi magyar, lelki egységet, hanem magától a magyar néptől, annak természetes, józan eszétől és becsületes eljárásától.
A ma sok tekintetben szomorú, de sokkal több vigasztaló adottsággal találkozunk. Ki tagadhatja, hogy a magyar erő és szellem ünnepel agrár ifjúságunkban, drága, tanulni vágyó magyar gazdáinkban, hiszen népfőiskoláink, utóképző tanfolyamaink csak úgy zsongnak a többre törekvő magyaroktól?! Vajon nem örvendetes jelenség a magyar ipari fejlődés, a korszerű, versenyképes bemutatkozás, melynek tanúi lehetünk, ha a háborús vagy a polgári ipart vesszük szemügyre? S mit szóljak arról a nagyszerű őrségváltásról, mely a kereskedelemben, a pénz és valuta-élet terén megvalósult, s hovatovább termi meg ízes gyümölcseit? .. Ha ennyire életképes a magyar, vajon a legnemesebb téren, a lelkiek terén maradna korcs és fejlődésre képtelen? Hihető az, hogy a magyaroknak okvetlenül szembe kell nézniük egymással, mert nem egy a hitünk? Józan dolog az, hogy elválasszon magyar a magyartól olyan tiszteletreméltó valóság, hogy templomba járnak, csak az egyik magyar templomán a kereszt ragyog, a másikén meg a csillag fényli? … Nem, ezerszer nem! Nem választhat el bennünket végzetesen a vallási különbség. Itt az ideje, hogy megértsük mindannyian, akik magyarok vagyunk, hogy nem vétkezhetünk egymás ellen anélkül, hogy vétkünkkel hazánk, fajtánk és önmagunk ellen is ne vétekzenénk. Ilyen őrültséget egy hit sem kíván tagjaitól, követőitől!
Jó Testvéreim, Magyar Véreim, ugyan mit használ az a hazának, s jómagunknak, ha a magyar becsmérli a magyart, mert nem olya a hite, mint az övé? Ha a magyar munkás ajkáról elröppen, amint saját magam hallottam éppen a műhelytelepen: „Hát már te is a barnacsuhás barátok után jársz? Neked is kell már a templomuk?” Álljunk meg egy szóra! Emlékszünk-e az 1918-as rongy magyarok és sátáni vezéreik első kiáltására: Le a csuhásokkal! Vajon, annyira elhatalmasodott rajtunk a kenyér gondja, hogy gondolkozni se tudunk már helyesen, ítélni se a feltörő szavakból, azaz nem értjük és nem akarjuk meglátni, hogy ismét sok azoknak a magyaroknak a száma, akik köztünk rombolni készülnek, izgatnak hit és felekezet ellen, erkölcsi és népi jobbulást szorgalmazó papi munka ellen? Miért? Mert őrült, nemzetközi agyrémeiket nem vihetik diadalra ott, ahol megbecsülik egymást az emberek… Mert csak akkor lehet itt új magyar október, ha valóban nem akarunk őrségváltást a felekezeti villongások terén. Ha nem vetünk véget a rövidlátásból, vagy a felekezeti önzésből származó szűkkeblűségnek. Én hiszek a fajtámban, hiszek népem józanságában és megvallom, hogy azért lehet nálunk ma nyugodtan magyar egységről, magyar lelki összefogásról, megbékélésről beszélni, mert ezt a magyar nép józan és szellemében keresztény közössége akarja.
Szeretve ismertem meg a fajtámat. Lusták vagyunk; szeretjük a kényelmet. Nem nagyon izgat bennünket jósorunkban, a világ baja és gondja…, de ha egyszer rádöbbenünk a magunk és a mások bajára, tudunk őszintén nagyot lendülni és kétkézre fogni a tennivalót. Ilyen elszánást, ilyen szent-akarást kérek én tőletek, Testvéreim, mert ez a legfontosabb ma számunkra. Itt bent erősnek, egységesnek kell lennie mindennek s mindenkinek, hogy kint a harctéren se inogjon meg a helytállás. Hogy pedig erősek és egységesek lehessünk itthon, őszintén keresztényeknek kell lennünk. Őszintén és komolyan keresztényeknek és nem fél keresztényeknek, vagy csúf keresztényeknek. Mert fél keresztény és csúf keresztény az, aki neveletlenkedik, durváskodik mással szemben a hithez tartozás miatt. Aki különbséget tesz magyar és magyar között, azaz nem tartja igaz magyarnak azt a testvérét, aki nem az ő templomba jár imádkozni. Szeressük és gyámolítsuk egymást. Ez a legkeresztényibb magatartás és a legbiztosabb magyar út. Ugyan ki szeressen bennünket, ha magunk se szeretjük egymást? Ez a szeretet ne legyen önző és szűkkeblű. Ne vigyünk felekezeteskedést a szeretetbe. Ne kényszerítsük egymást arra, hogy a hitheztartozás egyben érdekszövetség is legyen, mert nagyon rá fogunk fizetni erre. Magam mindig halálosan komolyan vettem a segítségadásnál, a közbenjárásnál az egyedüli fontosat: segíts, mert magyar testvéred a segítségre szoruló. Nem néztem és nem kutattam a hitét, segítettem, mert a segítés a szeretet biztos jele, a szeretet viszont a legjobb nemesítő, fölemelő hatalom. Én hiszek a szeretet hatalmában és egészen biztos vagyok abban, ha a különböző felekezetek vezetői és tagjai nemcsak ajkukon hordozzák a szeretet, hanem tettekkel bizonyítják azt másvallású testvéreikkel szemben is, különösen a sokgyermekesekkel szemben, akkor a magyar lelki és népi egység nem álom, hanem édes valóság lesz hazánkban.

(Megjelent: Egység Útja: 1943. május, 149-150p.)