A Nagykirály hírnökét semmi mást se tett a földön, mint minden elérhető módon felszította magában, övéiben és az emberekben a szeretetet. Ő a szeretet szikráit, pislákoló mécseseit hatalmas tüzekké szította s e lobogó szeretet tűzénél összeforrasztotta a szétesni készülő emberei szíveket, a széthúzókat egységbe fonta s a Szeretetben boldoggá tett mindenkit!
Mi volt életművészetének titka? Csak ez:
Csodás mély Istenbe-nézés és még csodásabb Istenbe-merülés!
Szeráfi Atyánk a földreszállt Istenbe, Krisztusba nézett szemlélő lénye felmérte az élő Krisztus borzalmas keresztjét, az ember milliókban élő Jézus új Kálváriáját és segíteni akart a megkínzott, a szüntelenül bántalmat és üldözést szenvedő Megváltón. –De megrendülve nézte az embertestvérek bűnátkozta életkeresztjét is – a kínt, a gyötrelmet, a halált, a testben és lélekben. – Persze, hogy segíteni akart nekik!
Segíteni a szenvedő Jézusnak!
Segíteni a szenvedő embereknek!
Istenbe-merülni, benne, vele, általa élni szüntelenül! Ezek Szt. Ferenc nagy törekvései!
Szüntelenül imádkozik, - még rövid álma, éji nyugalma is imádság. Szüntelenül dolgozik művén, - munka és pedig minden munka: Istent dicsérő, Jézust megvigasztaló, embereket megmentő imává magasztosul nála. A szüntelen ima és a munkaképessé teszi a lehetetlenre is, a szeretet Jézusi áldozatára: új Kálváriát teremt, és az Alvernán Jézussal második Krisztussá, a Megváltónak testi-lelki másává lesz olyan mértékben, mint senki más azelőtt vagy azóta!
(Megjelent: Ferences Közlöny, 1937. november hó, 346.o.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése