Dante látnoki szeme, mint hatalmas tűzkohót szemlélte az Istent. A kohóból milliószám törtek elő és röppentek szét a tűzlángok és szikrák, - felices ignes, felices scintillae- hogy széppé, Istenhez és emberhez méltóvá varázsolják a földet, az életet. – a lobogó lángocskák, a röppenő tűzszikrák ez életben a lelkek.
Valóban, ha a csend szent némaságában, a sötétsége misztikus fénytelenségében befelé nézek, ha a szentbonaventúrai introspekciós fénnyel vizsgálom benső világomat, - megtalálom az én szerelmes lelkemet, ezt az Istenből kiszakadt boldog tüzet. Elámulok a bennem szorongó titkos, nagy világon és megértem Szent Izidor felkiáltását: „Ember, mond, mit csodálkozol a csillagos ég mérhetetlenségén, mit a tenger mélységén, hisz’ a te lelked a mélységek mélysége, s megcsodálhatod-e eléggé!?”
Titkos belvilágom első bizonyossága imago Dei vagyok, élő, eleven kép Istenemből. Halhatatlansága engem is ékít, - örök vagyok jövőmre nézve, - akaratomban szabad nagyhatalommá lettem, - gondolataimnak, vágyaimnak, érzelmeimnek határait senki se mérheti meg, - cselekvéseim biztos eredménnyel döntik el jövő sorsomat…
Ez mind igazság! Éppen azért nem leszek dilettáns, avagy kontár, hanem vérbeli életművész s vigyázok arra, hogy el ne rontsam magamban Teremtőm remekművét. A negatív ember azonban nem elégít ki engem, hiszen a természetem nyugtalanul keresi az élet pozitívumait, mindig a több igazat, a biztosabb jót, az eszményibb szépet és az abszolút Valóhoz segítőt keresi. Ezeket, mint életalakító erőket, beleviszem a szürke élet hétköznapjaiba, azoknak zűrzavaros, idegesen váltakozó gondjaiba, hogy rendet, békét, céltudatos életet teremtsek. – tengerszem leszek s azt akarom, hogy élettükröm törés nélkül mutassa a facies Deit, - Istenatyám arcát.
Szent Bernát segít megismernem a lelkemet, mint a mulandóság és az örökkévalóság horizontját. Kapocs, foglalat vagyok a kettő között, mert haladó testben járva az idő, a mulandóság igáját viselem, de halhatatlanságom az örökélet vágyát, tényleges részesedését biztosítja számomra. Sejtelmes kettősség ez! A mulandóság segít örök célomhoz, Istenhez, vagy zúdít le boldogtalanságom véget nem ismerő mélyébe. Viszont örökkévalóságom napsugarassá, békésen boldoggá varázsolhatja mulandóságomat, bár nyomor, vergődés, betegség, elnyomatás, halál jár velem egyazon életúton, - vagy pedig minden fény, illet, kéj, dicsőség, hatalom ellenére is kínlódó vergődést, titkos rágódást, mély fullánkot dobhat földi boldogulásomba.
Ezek nyomán részemre is csalhatatlan igazság az assisi Pátriárka, Szent Ferenc intése: a szolgaság igájába kell fogni a szamár testvért, hogy ne lázadozzák a lélek ellen. Igen, törekvésem odairányul, hogy ne legyek földszagú, giliszta ember, aki boldogtalan halálra kényszeríti magában a lelket. De túlzástól is óvakodom. Testemet nem vetem meg, nem utálom azt, - Isten remeke az is – hanem odatörekszem, hogy tiszta, ragyogó szentélye legyen a lelkemnek, hordozója a bennem lakó Istennek. Ezt elérnem dicső győzelem!
Végül a teremtmények koronája, éke, dicsősége is vagyok. Nem a szemeim, nem kezeim…, nem érzéki, fizikai világom révén, hanem halhatatlan lelkem által. E nagy természetfölé, világfölé emelő isteni erő irányítja, magasabb régiókba segíti bennem a gondolatokat, az érzelmeket a vágyakkal, sőt a cselekedeteket is, - új világokat tár föl, - összekapcsol a Végtelennel, - hitet lop elmémbe, reményt a lelkembe, szeretetet a szívembe, - bizton vonz a mélységek, magasságok felé…
Mennyi sok mulandó cél, törekvés, nagyravágyás tüzeli az embereket, mennyi csalódás, lemondás, meghunyászkodás, kétszínűség, ravaszság, embertelenség tarkázza életüket és mégis – vagy éppen azért?! – a vég milyen szomorú, elmúlás, nem egyszer már e földön kétségbeejtő nyomorúság. – E nagyon is szent igazságát: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja?” – Hát én nem ezt akarom, kincsek, rejtett kincsek kellenek nekem, melyeket Jézus sejt bennem, melyet Ő keresett először lelkemben. – Megtalált kincse leszek Jézusomnak, magamnak és embertestvéreimnek. Az elő kettő módja világos, a harmadikéra pedig elnémult ajkú Prófétánk, Prohászka oktat: „A forrás vizet, a szív vért lüktet; a lélek pedig, melyben Isten él, öntudatos jóságot, lelkiséget, szeretetet állít a világba!”
Megjelent: Korunk Szava: Aktív katolikus orgánumban, 1933. április 15. (III. évf. 8. szám), 133.o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése