Ferences közösségemben találkoztam Tamással, akivel azóta levelezést folytatunk.
Megírtam Neki életem legfontosabb történéseit, tapasztalatait.
Mindketten felnőttként találkoztunk Jézussal, van mit mondanunk egymásnak.
Úgy gondolom, hitélményeink megosztása legalább olyan fontos, mint a Biblia megismerése.
Közzéteszem levele részletét, mások okulására:
Gyerekkoromtól kezdve mindig sportoltam fociztam, úsztam, kosárlabdáztam, teniszeztem. Aztán a gimnázium kezdete előtt leragadtam az atlétikánál és mindezek mellett mindvégig ott volt a motorozás, és amennyi szabadidőm csak volt azt mind a motorozásra fordítottam. Ahogy teltek az évek egyre jobban belemerültem ezekbe a dolgokba, és azokba, amivel egy mai átlagos fiatal szokott foglalkozni, és közben teljesen megfeledkeztem és elhagytam a legjobb és egyetlen igaz barátomat, aki már a világ teremtése előtt szeretett engem Jézus Krisztust. Pedig Ő azt mondja nekünk "a barátaim vagytok " (Jn 15,14) csak az a probléma, hogy mi ezt nem vesszük komolyan, hogy az élő Isten a barátainak mond minket.
Amikor 17 éves koromban megkaptam a jogosítvány egy nagyobb kategóriás motorra és kierőszakoltam szüleimtől egy nagyobb motort, mert ők érthetően mindig is féltettek tőle, rá négy napra felborultam vele és kitörtem a nyakam. Onnantól kezdve nyaktól lefelé teljesen lebénultam, mindennek vége volt és majdnem meghaltam. Nemhogy nem tudtam menni a másnapi futóversenyre, hanem még annak is örülnöm kellett, hogy lélegezni tudok önállóan. Rá pár napra az orvosok közölték velünk, hogy nem sok esélyem van a gyógyulásra, készüljek fel a kerekes székes életre és a teljes kiszolgáltatottságra. Egy kicsit lesújtott a hír egyik napról a másikra, a sportból és a mozgásból a béna mozdulatlanságba találtam magam. Első gondolatom az öngyilkosság volt, de még arra sem voltam képes, hogy a kisujjamat megmozdítsam. Így feküdtem ott az ágyban, mint egy darab fa, elveszítve minden reményt, bizalmat és hitet, azért mert most is elfelejtettem és visszautasítottam a legjobb barátomat, Krisztust, aki ebben az emberileg kilátástalan helyzetben is adott volna nekem hitet, reményt és bizalmat, de én most sem voltam rá vevő.
Amikor az ápolók ajánlották, hogy járjon hozzám egy pap, én egyszerűen csak azt gondoltam, hogy hozzám, minek. De hála szüleimnek végül beleegyeztem és ez az atya 4 hónapon át amíg kórházban voltam "mindennap" eljött hozzám. Pedig mi, csak egyszer szóltunk neki és attól kezdve "mindennap" ott volt mellettem. És ő a 4 hónap alatt soha nem beszélt nekem Jézusról, csak mindig arról ami engem érdekelt és persze Ő még most sem volt az érdeklődési körömben. Amikor éppen olyan kedvemben voltam, hogy nem volt kedvem beszélgetni akkor nem szólt ő sem, amikor éppen aludtam akkor is ott állt csendesen az ágyam mellett, volt amikor torna közbe jött, biztatott és örült, hogy már a karomat tudom mozdítani. Láttam rajta, hogy örül, hogy jöhet hozzám és mellettem lehet. Én meg el nem tudtam képzelni, hogy mi motiválja őt, hogy ott legyen "mindennap".
Miután 2 hét múlva stabilizálódott az állapotom, kezdődhetett a rehabilitáció. 4 hónapig a kórházban, utána 1 évig otthon napi 3-4 óra gyógytorna. 2005-ben lehetőségünk volt egy Portugál őssejt műtéten részt venni.
Utána kezdődött minden előröl, mert a 9 órás műtét úgy legyengített mintha egy másik baleset ért volna újból, utána 10 hónap gyógytorna Amerikában és én mindvégig úgy gondoltam, hogy majd a saját erőmből és akaratomból talpra állok Mert még mindig elfelejtettem és visszautasítottam, Krisztust aki még ennek ellenére is barátjának mond engem.
2006 májusában volt a Duna tv-n egy film Pió atyáról. Én azt valamiért megnéztem, és annyira megragadott engem Pió atya egész alakja, hogy alig ismertem, magamra. Pár napon belül be is szereztünk mindenféle könyvet róla. Miközben Pió atya életét olvastam valamilyen belső késztetést éreztem arra, hogy kezdjek el imádkozni az elején még vonakodtam tőle de a végén mégis csak elkezdtem. De most már tudom, hogy a Szentlélek hívott meg az imára és egy új életre, Pió atya közbenjárása által. Azért, hogy megtanítson és eszembe jutasson mindent amit Krisztus már a születésemnél a szívembe irt.
Innentől kezdve, ahogy egyre jobban belemerültem az imába azon vettem észre magam, hogy már egyáltalán nem érdekelnek azok a dolgok ami addig lekötött és érdekelt. Most már egyedül csak az foglalkoztat "ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján" (Kol 3,1) mert Krisztussal feltámadtam és Benne minden megújult számomra. Megtaláltam Benne a reményt és a kiutat ebből a kilátástalan helyzetből. Mert egyetlen kereszt sem azért van, hogy összetörjön, tönkretegyen, megrokkantson vagy, hogy fájdalmat okozzon nekünk. A kereszt Isten végtelen irgalmából és szeretetéből fakad. Meghívás egy új életre amit mindennap fel kell venni és hordozni kell, mert keresztben mindig egy új élet van, csak a keresztben találhatunk gyógyulást sebeinkre, betegségeinkre, mert a kereszt, Isten mindenható ereje. Ha néha úgy érzed, hogy már nem bírod tovább hordozni a keresztet, vagy elestél vele, akkor nyugodtan állj meg egy pillanatra, és Máriával együtt lélekben öleld magadhoz erősen Jézus szent keresztjét. Csókold meg, Isteni vérével áztatott szent lábait, és mond Neki teljes szívedből, Jézusom, bízom benned, és utána tovább tudsz majd menni. Egyikőnk sem kap olyan keresztet amit ne bírna el, de ne feledjük, hogy keresztet mindig feltámadás követi, a bűnt megbocsátás, a szomorúságot öröm, a betegséget gyógyulás, mert Isten a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjuk.
Különös dolgot mutatott nekem Jézus, amikor a rózsafüzért imádkoztam. Ima közben láttam magam amint fekszem a kórházban és bejött az ajtón az atya aki mindig járt hozzám, ahogy néztem őt hirtelen megláttam benne Jézust. Ekkor tudatosult bennem, hogy atya személyében maga Jézus járt be hozzám és Ő maga állt ott az ágyam mellett szótlanul, csendesen, visszautasítva de akkor is mellettem volt, ahogy megígérte "én veletek vagyok mindennap". Felfoghatatlan az az alázat, szeretet és irgalom ahogyan az Isten közeledni akar az emberhez és Magához akarjon vonzani. Az emberért képes még a Szentírás szavait is megváltoztatni mert itt az én részemről nem az történt, hogy "beteg voltam és meglátogatattok". Hanem beteg voltál és meglátogattalak. Csak én vak voltam és süket, a bénultság mellett.
Az ima mellet még napi 3 órát tornázunk, de hála Isten irgalmának már nem ugyanabban az állapotban vagyok, mint voltam, sem testileg, sem lelkileg.
Most ennyi.
KRISZTUSban testvéred
Tamás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése