Halottak napján, este a debreceni Köztemetőbe mentem, hogy felkeressem Ágnes édesapjának a sírját.
Beszereztem egyszerű koszorúmat, mécsesemet.
Ágnes érkezéséig még jócskán volt időm, leültem hát egy padra, egy idős bácsika mellé.
Kopottas, de rendezett ruházata, külseje volt.
Kezében krizantém csokrot szorongatott, látszott, hogy saját kertjéből hozta.
Fáztunk, de vártunk türelmesen.
Hirtelen tíz, nyalka egyenruhában feszítő közterület felügyelő vett körül bennünket.
Bácsi, hányszor kell még mondani, hogy menjen innen a virágjával!?
Én szólni sem tudtam, a bácsika felállt, kerékpárjához sietett, majd elsietett.
Rossz érzés kerített hatalmába.
Vajon édesapádat is elzavartad volna?
Láthatóan nem italra, nem a túlméretezett villája szabálytalan garázsépítéséért kirótt büntetésre kellett az a százötven forint.
Ilyen világban élünk!
A Hivatalban nincs megértés, vagy szégyenérzet.
Kicsiben ez megy, nagyban pedig kilopják a szemünket, országunkat.
Mi didergünk, nyelünk, kéregetünk.
Ha nem tetszik, legfeljebb odébb sompolygunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése