Húsvéti üzenet a ferencesektől

Húsvéti üzenet a ferencesektől - „Hogy örömet vigyek, ahol szomorúság van…”

Az igazi öröm az élő Krisztus ajándéka, a megszabadult és önmagáért szeretett ember öröme, aki minden törékenysége ellenére úgy akar élni, hogy összhangban legyen önmagával, lelkiismeretével, Isten szeretetből fakadó, rá vonatkozó tervével.

Amikor az öröm igent mond a szeretetre, misszió lesz belőle. A Húsvét rádöbbent minket, hogy az örömbe úgy léphetünk be, ha magunkból kilépünk: az önző, elkülönülő, lázadó énből, amely maga körül forog és nem engedi, hogy valóban személlyé váljak. Másrészt a Húsvét arra tanít, hogy aki megízleli az igazi örömöt, az nem akarja megtartani magának, mint rejtett kincset, hanem szétosztani akarja. A húsvéti öröm abban az arányban növekszik, ahogy megosztják másokkal.

A dicsőség napját megelőzte a Nagypéntek. Jézus kínszenvedése és halála napról napra megújul oly sok kortársunk életében, akik a gazdasági válság terheit nyögik a legtöbb országban. Az utóbbi hónapokban nőtt a munkanélküliek, hajléktalanok, éhezők száma. Ferenc arra tanít, hogy legyünk közel az emberekhez, főleg a szegényekhez, mint kisebbek a kicsinyek között. Ez a Húsvét a kegyelem ideje lehet a mi számunkra és azok számára, akiket a válság sújt, ha összefogunk és együtt haladunk, egymás terhét hordozva. Ennek a Húsvétnak ez a nagy kihívása: reményt nyújtani annak, aki már lemondott arról, fénysugarat annak, aki csak sötétséget lát maga körül.

Húsvét alkalmából – a Kisebb Testvérek miniszter generálisának, azaz a rend legfőbb elöljárójának gondolataival – kívánunk mindenkinek áldott, boldog ünnepet, a Feltámadottal való találkozás örömét!

A Húsvét – élet, öröm, ezért akkor éljük át igazán, ha az életet örömmel ízleljük. Nincs helye itt a szomorúságnak, még ha volna is okunk az aggodalomra. Nincs helye félelemnek, még ha tétovázunk is utunkon. A Föltámadott életet ad! Krisztus győzött a halálon! Örüljünk, testvérek!

Szent Ferenc atyánk is erre szólít. Az Evangélium az ő számára örömének, és kora társadalmának – amely ismerte az árnyakat és a félelmet –, új és szokatlan éneket csendít fel. A Poverello felismeri, hogy Isten – öröm, és öröm forrása: „te vagy az öröm, te vagy reményünk és vígasságunk”. Aki az életet énekli, aki hisz a feltámadásban, az Húsvétkor átérzi, mennyire áldott ez a nap, és ezért üzenete az öröm és a vígasság lesz: a testvérek „óvakodjanak attól, hogy kifelé szomorúak és komortekintetű képmutatók legyenek, hanem mutassák meg, hogy az Úrban örvendeznek, vidámak és illően kedvesek” (Első regula VII, 16).

Az öröm a keresztény hit sajátja. Az az öröm, amit senki nem vehet el tőlünk (vö. Jn 16,22), abból a mélységes tapasztalatból születik, hogy az Úr Feltámadásával minden értelmet nyer. Megnyitja nekünk a jövőt, lehetővé teszi a reményt: „azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10). „Amint az Atya szeret engem, úgy szerettelek én is titeket. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen tibennetek, és örömötök teljes legyen” (Jn 15,9.11). Az az öröm, amit senki nem vehet el tőlünk, az élettel, a Föltámadottal való találkozásból fakad: „örvendeztek a tanítványok az Úr láttán” (Jn 20,20; vö. Lk 24,41). Az öröm abból a felismerésből ered, hogy a megváltást ingyen kaptuk, „kegyelem által” (Ef 2,5).

Az öröm tehát nem valamiféle eredmény, amit megszerezhetünk magunknak, hanem ajándék, amit az élet Ura, a Föltámadott nyújt nekünk. Ezért a Lélek ajándéka (vö. Gal 5,22k). Ahogy Pál apostol mondja, abban a szakaszban, amelyek méltán emlegetnek úgy, mint „az öröm történetét” (vö. Fil 4,4-7): az öröm forrása a föltámadt Jézus Krisztus, az az istentapasztalat, amit őbenne kapunk. Szent Bonaventura mondja majd, hogy az öröm bennünk olyan belső fény, amely az isteni fényről gyullad meg. Azok az örömök, amelyeket mi magunknak szerzünk meg, múlóak, törékenyek, gyakran az igazi öröm karikatúrái csupán. Az igazi öröm az élő Krisztus ajándéka, a megszabadult és önmagáért szeretett ember öröme, aki minden törékenysége ellenére úgy akar élni, hogy összhangban legyen önmagával, lelkiismeretével, Isten szeretetből fakadó, rá vonatkozó tervével.

A keresztény számára az öröm nem abból fakad, hogy fortélyosan alkalmazza az életművészet trükkjeit, hanem abból, hogy „engedi élni” Krisztust önmagában, hagyja, hogy ő birtokba vegye (vö. Fil 3,12). Jézus tanítványa számára nincsenek receptek, hogyan maradjon vidám, nincsenek pirulák, amelyeknek biztos a hatásuk. Ez az öröm nem kapható az árleszállítások alkalmával, sem máskor a „wellness-piacon”, nem lehet mesterkedés eredménye. Hát nem találkoztunk mindannyian már olyan beteg emberrel, akinek az arcáról leírhatatlan öröm sugárzott? Az öröm, amiről beszélek, nem is annak eredménye, hogy nincsenek kétségek, vagy hogy a lélek éjszakájában nem kell harcolni. A Naptestvér Éneke húsvéti ének, amely egy beteg, vak, elgyöngült ember szívének mélyéből tör elő – viszont ő találkozott a Föltámadt Krisztussal, az élet Urával.

Ebből az örömből érlelődik ki a boldogság, ezt érzik mindazok, akik együttműködnek Istennel, mindenek megújítójával. Ezt a boldogságot árasztja a Húsvét, erre vagyunk hivatva, ennek átadása a feladatunk.

Amikor az öröm igent mond a szeretetre, misszió lesz belőle. A Húsvét rádöbbent minket, hogy az örömbe úgy léphetünk be, ha magunkból kilépünk: az önző, elkülönülő, lázadó énből, amely maga körül forog és nem engedi, hogy valóban személlyé váljak. Másrészt a Húsvét arra tanít, hogy aki megízleli az igazi örömöt, az nem akarja megtartani magának, mint rejtett kincset, hanem szétosztani akarja. A húsvéti öröm abban az arányban növekszik, ahogy megosztják másokkal. Nyissuk meg az emberek szívét Isten ajándéka előtt, az Úr Lelke előtt. Tegyünk örömteli tanúságot a reményről, amit Isten a szívünkbe helyezett (vö. 1Pét 3,15).

De hogyan is tehetnék ezt, ha nem nézünk oda, és nem látjuk meg, hogyan élnek kortársaink? Hát nem tudjuk, hogy a dicsőség napját megelőzte a Nagypéntek? Jézus kínszenvedése és halála napról napra megújul oly sok kortársunk életében, akik a gazdasági válság terheit nyögik a legtöbb országban. Az utóbbi hónapokban nőtt a munkanélküliek, hajléktalanok, éhezők száma. Ferenc arra tanít, hogy legyünk közel az emberekhez, főleg a szegényekhez, mint kisebbek a kicsinyek között. Ez a Húsvét a kegyelem ideje lehet a mi számunkra és azok számára, akiket a válság sújt, ha összefogunk és együtt haladunk, egymás terhét hordozva. Ennek a Húsvétnak ez a nagy kihívása: reményt nyújtani annak, aki már lemondott arról, fénysugarat annak, aki csak sötétséget lát maga körül.

Kedves Testvérek, tekintsünk hát ismét Ferenc Atyánkra, testvérünkre. Testében átélte az erőtlenség pillanatait, lelkében a nagy harcokat. A közösségében látott gyarlóságok és sebek fölemésztették erejét. Már járni sem tudott, szamárháton kellett mennie. Egy valamiről azonban nem mondott le: hogy utolsó leheletéig az öröm hírnöke legyen. Az öröm mindvégig elkísérte Ferencet. Húsvétkor Isten arra hív, hogy részesüljünk öröméből: hitben és szeretetben. Ha magvetésünk a szeretet, akkor öröm sarjad ki mindenütt. Ez az öröm pedig már missziós tett. Erre szól meghívásunk.

Boldog Húsvétot kívánok mindnyájatoknak!

fr. José Rodríguez Carballo OFM
miniszter generális

2010. húsvétján