„Mindig is szerettem az állatokat. Már gyerekként is élt bennem az ösztön, hogy segítsek a rászorulókon. Emlékszem, általános iskolás lehettem, amikor találkozva kóbor kutyákkal, a napköziben kapott kiflimet inkább nekik adtam, semhogy megettem volna.
Nyolc-tíz éve kezdtem őket befogadni. Elsősorban azokat, amelyikek meghaltak volna, ha sajnálkozó pillantásokat vetve rájuk, továbbhaladok mellettük. Dalma, Zsuzsi és Petike élelem és víz nélkül, csontsoványan, láncra kötve szenvedtek egy gazdátlan, üres portán, Pannikára az út mentén találtam rá, kiszáradva, tele kullanccsal, Buksit pedig félig agyonverve, vérző sebekkel vittem haza egy erdő széléről. De számomra a legmegrázóbb annak a kiskutyának az esete, melyet egy útmenti szemétkupac tetején pillantottam meg: ő Jázminka!
A szemétlerakó helyek mellett mindig lassítok az autóval, mert ott általában találkozom élelem után kutató kóborkutyával. Megetetem őket, vizet adok nekik, gondolván, hadd legyen szegény jószágnak egy jó napja, amikor a vízen és élelmen kívül még simogatást és szeretetet is kap... Egy ilyen szemétlerakó hely mellett haladva lettem figyelmes 2008 őszén Jázminkára. Remegő, majdnem teljesen szőrtelen kis testet vettem észre. Rögtön megálltam és odamentem hozzá. Felém fordította szomorú, fájdalmas, segítséget remélő tekintetét. Ebben a pillanatban már biztos voltam benne, hogy megmentem! Mert a szeretet csodákra képes, úgy gondolom, a leghatásosabb gyógyír mindenekfelett! Nem mérlegeltem, nem gondolkoztam azon, hogy a már meglévő, több mint harminc megmentett kutyám ellátása is nagyon nehéz anyagilag, hanem ösztönösen cselekedtem: az ölembe vettem, betettem a kocsiba, betakartam ezt a kis reszkető lényt, és hazahoztam.
Sorstársai szeretettel fogadták, érezték, hogy bajban van, segíteni kell rajta. Amint itthon jobban megszemléltem Jázminkát, tudatosult bennem, hogy valószínűleg felgyújtották! A teste nagy részét égési sebek csúfították, szőr csak itt-ott volt rajta, annak is egy része megperzselődve, kis fülében hamuszerű por gyűlt össze... Minden bizonnyal a két hátsó lábánál fogva lógathatták le és gyújtottak alá... Abból gondoltam erre, mert hátsó lábain zsineg vastagságú bemélyedések voltak, s csak fájdalmasan tudott ezekre a lábaira állni és járni velük.
Itthon mindig lévén gyógyszer és kenőcs a kutyáim számára, először is elláttam, majd enni és inni adtam Jázminkának. Elfogadta, s ez jó jel volt! Azt mondogattam neki: Jázminka, fel fogsz épülni, ígérem neked! És valóban, a szeretet csodákra képes, napról napra jobban érezte magát, egyre jobb étvágya és kedve lett. Mára boldog, testileg-lelkileg ép, vidám, játékos kedvű kutya lett abból a félig halott kis lényből, akire 14 hónappal ezelőtt találtam rá.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése