Szent Bonaventúra: A lelkiélet alapelvei

Bevezetô

Krisztusban szeretett N. Testvéremnek, Bonaventúra testvér, testvéred az Úrban! S bárkinek, aki már levetette a régi ember ,[1] hogy Krisztusnak éljen, s meghaljon a világnak!
1. Kedves Testvérem az Úrban! Még amikor Nálad voltam, igen nagyon kértél, hogy idôvel buzdító lelki levelekkel keresselek fel. Tudtam, testvér, hogy szavaiddal égô parazsat gyűjtesz a fejemre.[2] Minthogy oly kedvesen kértél, alázatos esdeklésed annyira legyôzte kemény büszkeségemet, hogy megígértem, amit kívántál. Bár jobban illenék, ha tôled kapnám ezeket, mintsem én irányítsak hozzád efféléket. Ha már kedvességed arra kényszerít, hogy ebben a tekintetben balga legyek,[3] amennyire tehetem, megkísérlem teljesíteni kérésedet. Nem írok semmi különöset, csak azt, amit -- bár nyersek és egyszerűek -- magamnak egybegyűjteni akartam, s amelyekbôl legtöbbet már jól ismersz.

Hogy szereteted és Kedvességed köszöntése után a tárgyra térjek, -- amint a tapasztalat tanítja, senkisem szolgálhat addig tökéletesen Istennek, amíg a világtól teljesen elszakadni nem törekszik. Ha követni akarjuk Megváltó Urunkat, a prófétai szózatnak kell engedelmeskednünk, s megoldoznunk az istentelenség kötelékeit, megoldanunk az iga kötelékeit,[4] vagyis a földi cselekedetektôl megszabadulnunk, s szabad léptekkel követnünk Megváltónkat, mert az Apostol tanúsága szerint: Aki Istenért harcol, nem bocsátkozik világi dolgokba, hogy annak tessék, akihez szegôdött.[5]

2. Sohase engedjük tehát szívünket világi dolgokkal foglalkozni, hacsak istenszerelemre és szeretetre nem keltik érzelmeinket. Mert ha kelleténél többet foglalkozunk a múló dolgok változatos sokféleségével, lelkünket szétszórjuk, s nemcsak lelki békénk kedves nyugalmát zavarjuk meg, hanem a bennünk támadt képzetek nyomán zavaró megrázkódtatás és kellemetlenség is háborgatja csendjét. Inkább vessük le a földi vágyak súlyos terhét, s késedelem nélkül fussunk ahhoz, aki hív bennünket, aki a lelkek dús tápláléka és legfôbb békéje, mely meghalad minden értelmet.[6]

3. Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradoztok és terhelve vagytok, -- mondja -- és én megenyhítelek titeket.[7]Ó, Uram, mire van szükséged? Miért hívsz? Mi közöd neked mihozzánk? Ó, valóban kegyes szavak: Jöjjetek hozzám, -- úgymond -- és én megenyhítelek titeket. Ó, Istenünk csodálatos méltányossága, ó, kimondhatatlan szeretete! Ki tett valaha is ilyet?! Ki hallott, ki látott valaha ilyeneket?[8] Íme, hívja ellenségeit, lelkesíti az ellene vétôket, csalogatja a hálátlanokat.

Jöjjetek hozzám mindnyájan, -- úgymond -- és tanuljatok tôlem, vegyétek magatokra az én igámat, és nyugalmat találtok lelketeknek.[9] Ó, legédesebb szavak, ó, kedves szavak, ó, isteni szavak és áthatóbbak minden kétélű kardnál,[10] egész bensônket átható és rendkívüli édességgel betöltô, az elmének és a léleknek eloszlásáig ható szavak![11]
Most serkenj, keresztény lélek, e nagy jóság szerelmére, e nagy édesség kellemességére és e nagy kegyesség illatának élvezésére. Bizonyos, aki ezt nem érzi, beteg, elhidegült, halálhoz közeleg.

Gyulladj lángra, lelkem, kérlek, gyarapodj, élvezz édességet a te Istened irgalmasságában, Istened jóságában, Jegyesed szeretetében! Lángolj szerelmesed tüzétôl, gyarapodj szerelmétôl, édesedjél ízétôl. Senki se tiltja, hogy behatolj hozzá, lefoglald és ízleld![12]
4. Mit keresünk, mit várunk, mit kívánunk még? Ebben az egyben van minden javunk. De jaj, ó, csodálatos oktalanságunk, szerencsétlen betegségünk, undorító eszelôsségünk! Nyugalomra hívnak, s munkára megyünk; üdülésre szólítanak, s fájdalmat keresünk; örömöt ígérnek, és szomorúságra vágyunk. Egyszóval: szerencsétlen betegségünk, s nyomorúságos elvetelmültségünk! Csaknem érzéketlenekké váltunk, alábbvalók vagyunk a bálványoknál, mert szemünk van s nem látunk, van fülünk s nem hallunk,[13] van eszünk s nem különböztetünk, a keserűt édessé tesszük, az édeset keserűvé.[14]

5. Ó, Istenem, honnan nekünk ekkora elvetemültség helyrehozása, s honnan az elégtétel ekkora megbántásért? Biztos, bennünk semmi effélét nem találunk, hacsak a te adományodból meg nem kapjuk. Egyedül te tudsz megjavítani bennünket, egyedül te tehetsz eleget bűneinkért, aki egyedül ismered alkatunkat, Üdvünk és Megváltásunk, s aki csak azokkal teszed mindezt, akik a mélységben nyomorultan látják meg magukat, s a felemelkedést egyedül tôled remélik.
6. Emeljük fel tehát elménket Istenhez, a magaslatokra, s lássuk meg, hol nem feküdtünk le?[15] Mert aki a maga helyzetét fel nem ismeri, hogy akarjon felkelni? S amint felismertük, azonnal kiáltsunk a mélységbôl erôsen Istenhez,[16] hogy felénk nyújtsa irgalmasságának segítô kezét, amely soha sem rövidülhetett meg megszabadításunkban.[17] Ne veszítsük el, kérlek, bizodalmunkat, amelyre nagy jutalom vár.[18] Járuljunk azért bizatommal a kegyelem trónja elé,[19] elérvén hitünk célját, lelkünk üdvösségét.[20] Egy percig se habozzunk. Most már az élet hívogat, az üdvösség vár, nyomorúságunk késztet belépnünk. Mit csinálunk tehát? Mit lustálkodunk? Miért késlekedünk?

Siessünk bemenni az örök boldogság nyugalmába, ahol a nagy, kifürkészhetetlen és csodálatos dolgoknak se szeri, se száma.[21] Gondoljon szívünk Jeruzsálemre,[22] -- kérlek -- sóhajtozzunk hazánk után, igyekezzünk föl anyánkhoz.[23] Lépjünk az Úr hatalmába, s meglátjuk szelíd Királyunkat uralkodni fölötte, s elolvad szívünk az ô irgalmasságában.
7. Teljes szívvel adjunk tehát hálát neki, aki nem nézte hálátlanságunk hiányát, nem vonta meg tôlünk irgalmas kegyességét, vágyat keltett bennünk, hogy fussunk az ô parancsainak útján,[24] amely vágy nélkül senki sem haladhat rajta. Ezt a kötelességünket tehát nem szabad lebecsülnünk, hanem komolyan kell vennünk, hisz a próféták legkiválóbbja, Dávid vágyott utána, mondván: Lelkem epedve óhajtja ítéleteidet minden idôben.[25]

Mivel azonban ez a vágy gondatlanságunk és hanyagságunk lomhasága folytán néha nagyon legyengül, arra gondoltam, hogy buzdításul lejegyzem azokat az emlékeztetô elveket, amelyekbôl kitűnik, mit kell kerülnünk, mit pedig követnünk. Ha ezeket naponta eredményesen s kellô lelkülettel átgondoljuk, visszanyerjük régebbi erônket, az istenszeretetben addig növekszünk fáradhatatlanul erényeink és kegyelmeink révén, mígnem az örök halmok tökéletes kívánsága[26] fel nem éled bennünk.
Elôbb nyolc általános emlékeztetô elvet állítunk fel, majd utána a többi részletes elveket.