Az értékünk nem a hasznunk
A megbénult Eurostar szuperexpressz vonaton ezrek töltöttek 16 órát Anglia és Franciaország között a tenger alatti alagútban. Megbénult közlekedés, megbénult repterek. A tenger alatti alagútban vagy a nyílt pályán veszteglő vonaton, állomások fűtetlen várótermeiben vagy a szabadban sok-sok ezer ember kényszerű várakozással töltött hosszú időt.
Korunk abszurd képe ez. A hihetetlen gyorsaság és mennyiség, az ember-alkotta technika lehetőségei elkápráztatnak bennünket. Már-már elhisszük, hogy nincs lehetetlen, amikor egyszerre megbénul minden. És ott állunk nincstelenül.
A megbénult közlekedés a megbénult emberhez tesz hasonlóvá, akiben kérdések ezrei merülnek fel. Hogyan tovább? Mit tehetek és mit nem? És ami a legfontosabb, mit érek immár én így, bénán? Megfosztva mindentől, ami eddig biztonságot adott, ami miatt értékesnek tartottam magam.
A bénult vonatban többen pánikba esnek, kapkodva keresik a kijáratot, az életet jelentő ajtót. Mások csendben veszik tudomásul, hogy már nem érik el a csatlakozást, a munkahelyüket, a mai nap már oda van. De a kérdés mélybe vág. Azért érek csak valamit, mert rohanok? Mert termelek? Produkálok? Ha béna vagyok, akkor útjában állok még önmagamnak is?
A gazdasági válság csak a jéghegy csúcsa. Az igazi válság az ember körül van. Az ember értékeinek már nemcsak a biztonsága fenyegetett, hanem a léte is.
Szeretném felírni minden jégvirágos vonatablakra, amit Ferenc, az assisi mezítlábas jegyzett le intelmeiben: „Minden ember annyit ér, amennyit Isten szemében ér, és semmivel sem többet.”
Igen, Isten szemével kellene néha látnunk magunkat. Annak a szemével, aki nemcsak megálmodott minket, hanem mindenét nekünk adta, amikor emberré lett.
Pilinszky fabula-béli farkasa jut eszembe, ami az ablakon át nézi a házban lévőket, gyönyörködik bennük, és olyan szépnek látja az embert, amilyennek csak Isten látja őt.
Bár a mesebeli farkast az ember agyonverte, a világba érkező Istenfiát az ember kivégezte, Isten mégsem, továbbra sem bánta meg, hogy közénk jött.
Minden karácsonynak édes émelygés helyett meg kell ráznia minket, hogy újból és újból tudatára ébredjünk, újra átéljük azt a valóságot, hogy az értékünk nem a hasznunk. Nem is emberi erőfeszítésünk, alkotásaink. Nem vívmányaink a klíma vagy a gazdaság terén, még akkor sem, ha azok a legmagasztosabbak. Még jóságunkat sem magunknak köszönhetjük.
Emberként akkor is szegények maradunk, ha a leggazdagabbnak tartanak minket, hiszen semmink sincs, amit nem kaptunk.
Legjobb, ha felemeljük a tekintetünket és annak a szemébe nézünk, vagy kacsintunk, akinek mindenünket köszönhetjük. Ebben a szemben érünk legtöbbet. Mert mindent tud rólunk. Majdnem mindent szeret bennünk. És mert mindenét nekünk adta Fiában, aki karácsonykor emberré lett.
Lefagyott gépeink megindulnak, még a bénult végtagok is valamennyire újra taníthatók. De ebből az alagútból már másként kell kijönnünk, mint ahogy belementünk. Egy másik, egy értékeivel tisztában lévő ember lát újra napvilágot
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése