"Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyek alapján minden magyar embernek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek
völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófödte bércek a síksággal váltakoznak,
éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelvet
beszélnek és hat-hét féle nyelven imádják az Istent".
Nagy büszkeséggel tölt el, hogy a mai napon Önökkel ünnepelhetek itt,
Marosvásárhelyen. És hatalmas tisztesség számomra, hogy megidézhetem
Önökkel a 30 esztendővel ezelőtt elhunyt Márton Áron életművét,
kopogtathatok a szívükön az ő gondolataival. Mert tőle származnak a
megidézett sorok Erdély sokszínű tájairól és sokszínű lelkéről.
Kolozsvárott, püspökké szentelésekor hangzottak el ezek a mondatok. Már
akkor tudta, hogy a nyáj, a közösség, melyért most felelősséget vállal,
sokkal nagyobb, mint az egyházmegye.
A katolikusok hite szerint azt, akinek boldoggá-avatási kérelmét
befogadja a Szentszék, pere elindul, már megilleti az „Isten szolgája"
cím. Én azt hiszem, Márton Áron püspököt egy másik cím is megillet: a
magyarság szolgája.
Mert saját egyházának hívein túl lelkipásztorává lett az egész hányattatott sorsú erdélyi magyarságnak. Mert hitt nemzete történelmi
igazságában. Ragaszkodott a magyarok kisebbségi, kulturális jogaihoz, s a
földhöz, melyet szavai szerint „őseink vére és könnye puhított".
Kiállt a felekezetek évszázados értékei mellett. De kárhoztatta a
„felekezeti szemszöget". Hogy a magyarok oly gyakran a sokszínű
gazdagság öröme helyett törésvonalakat látnak a hitbéli, politikai
különbségekben, és sebzetten, haraggal fordulnak testvéreikhez.
Ostorozta azokat, akik összetévesztik a megbékélést a
meghunyászkodással, a kompromisszumot az önfeladással. Nem félt vitába
szállni a hatalommal, ellenszegülni rossz döntéseinek. Méltósággal
vállalta a meghurcoltatást, a börtönt, de még hosszú raboskodása után
sem akart mártírnak mutatkozni. (...)
Kedves Barátaim!
Azt hiszem, így a huszonegyedik században már jócskán benne élve éppen
itt az ideje, hogy a magyarság letegyen arról az önsorsrontó szokásáról,
hogy csak a bajban képes összefogni.
Amennyi szenvedést az erdélyi magyarságnak az elmúlt kilencven
esztendőben ki kellett állnia, a természet törvényei szerint már fel
kellett volna adnia! Több mint két emberöltő! Ennél rövidebb idő alatt
is országok, egész népcsoportok tűntek el a történelem színpadáról.
Ennyi idő éppen elég lehetett volna, hogy a magyarok már ne akarjanak
önmaguk lenni.
Hogy mégsem így lett?
Annak legfőbb forrása, magyarázata az erdélyi történelem lapjain
keresendő. A megmaradás ereje ott van a fejedelmek virágzó udvaraiban,
gazdag kultúrájában. Ott van az irodalom anyanyelvet őrző soraiban
éppúgy, mint 1956 székelyföldi visszhangjában, a forradalomért
kivégzettek, bebörtönzöttek mártíromságában.
És ott van a lelkiismereti szabadságot hirdető szellemben, mely minden
európai törekvésnél előbb, az 1568-as tordai országgyűlésen mondta ki:
„ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől!" Vagyis mindenkinek
joga van vallást, hitet választani. Sőt, joga van eszmét, irányzatot,
politikát követni. Így, ezzel a választásával együtt lesz fontos.
Erdély történelmi nagysága ebben is áll: a négy felekezet egyformán
fontos, nemzetépítő jelenlétében.
Hölgyeim és Uraim!
Jól tudom, ma szép számmal vannak itt közöttünk fiatalok. Ott ülnek fenn
a karzaton. Örülök, hogy velünk vannak, és a rájuk jellemző
szemszögből, kicsit távolabbról, felülről látják a többieket. Szeretném,
ha mindazok, akik az erdélyi magyar közéletben bármilyen módon részt
vesznek, mindig magukon éreznék ezt a tekintetet, a következő nemzedékek
figyelmét! Ez a tekintet ugyanis – miként a tizenéveseké szokott lenni –
kíméletlen. Ők számon fogják kérni az örökségüket, az előttük járók
fejére fognak olvasni minden elvesztegetett lehetőséget.
Ők már csak a szüleik elbeszéléséből tudják, milyen nehéz az:
kínkeservvel, meghurcoltan, szenvedve magyarnak lenni. Ők a szabadságba
születtek. Csak magyarok szeretnének lenni, ilyen tisztán, ilyen
egyszerűen. Nem értik a viszályokat, gyűlölik a széthúzást. Értik
viszont a halk szavakat, megvetik a melldöngetést. Ahogy Márton Áron
fogalmazott: „a fiatalok az erdélyi magyarság útját akarják".
Bizony, az erdélyi magyarok nem élhetik a mások életét. Sem az
anyaországiakét, sem a romániai többségi társadalomét, sem az egyes
pártokét! Nem kölcsönözhetnek utat más európai népektől, nem cserélhetik
el kisebbségi sorsukat mások hasonló helyzetével.(...)
A mai napon két érmet hoztam magammal ajándékba. Az egyiken a honfoglaló
vezérek alakja látható. A hét arc, a hét tekintet arra figyelmeztet,
hogy a magyaroknak végzetük az egység, a közösen elvégzendő munka, az
összefogás. A másik érem Szent István király alakját idézi meg, s vele a
közös örökséget, a sokszínű közös hazát.
Az anyaországiak évtizedek óta úgy jönnek Erdélybe, hogy ihassanak az
igaz, szép magyar szóból, belélegezhessék a hagyományt. De azt is
tudjuk, hogy arra, ami volt, ma új világ épül, a mai magyaroké.
Ma hoztunk még valamit Önöknek: az összefogás élményét. Magyarország
idén példátlan akarat-egyesítéssel, azzal az elvárással küldte az
Országgyűlésbe a képviselőket, azzal adott megbízást a kormányzó
pártoknak, hogy legyenek úrrá a széthúzáson. Teremtsék meg a magyar
nemzet határokon átívelő lelki, szellemi, gazdasági újraegyesítését.
Meg is tettük, amire megbízást kaptunk: az összetartozás napjának
megünneplésével és a különleges eljárásban megszerezhető magyar
állampolgárság törvényével készek vagyunk új alapokra helyezni a nemzet
ügyét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése