Néhány napja, Exem szipogva mesélte, édesanyja, aki 87 évesen, betegen, otthonában fekszik, lábadozva, egy medence csont törésből, arra kérte, soha ne engedje, hogy szociális otthonba vigyék.
Nemsokkal azelőtt bízta rá, félre tett pénzét, amelyet temetési költségeire gyűjtött.
Kiderült, hogy kilencven éves barátnőjéről hallotta, hogy gyermekei szociális otthonba adták.
Ezen aztán, mindketten jót sírtak.
Ádám Atya, éppen a vasárnapi szentmisében szólt, példabeszédében a háláról.
Egy blogger néhány történetét vettem elő:
A minap hallottam néhány történetet, ezek a történetek arra mutatnak rá, hogy mennyi tennivaló van körülöttünk is, mennyi minden, amiről nem biztos, hogy tudomást szerzünk, és még ha tudjuk is, nem biztos, hogy fel tudunk ellene hatásosan lépni.
Az első történet: Egy szociális idősek otthonában egy néni, aki ugyan bekerült, de még igazi, aktív életet szeretett volna élni, panaszkodott arra, hogy nem tud színházba járni, nem kap könyveket, nem foglalkoznak vele, s mivel ezt a jogvédőnek is szóvá tette, ezért a "kedves" ápoló személyzet úgy döntött, hogy minden éjszaka három órakor felrázza a nénit álmából, és a szemébe világít, és közben azt mondja neki, na most mondja azt, hogy nem foglalkoznak vele.
Második történet: Egy néni azért jelentkezett be egy szociális otthonba, mert nem akart elválni a testvérétől, a nővére, aki olyan idős, és még a lábát is eltörte, hogy már nem tudja ellátni magát, nem maradhatott felügyelet nélkül. Aztán amikor megjött a behívó, és mentek a testvérekért, akkor a fiatalabb néni, aki jól bírta magát végigmutogatta az egész házat, és elkezdte kérlelni a behívó személyt, hogy hadd maradjon még egy kicsit, hogy tudja elajándékozni a kutyáját, hogy ne a sintérnek kelljen elvinni, illetve, hogy legyen ideje levágni még pár tyúkot, illetve összegyűjtött több dolgot a lakásból, amit be akart magával vinni az otthonba, ahol nem egy egész ház, csupán egy szoba áll majd rendelkezésére, ahol a testvérével él majd.
Harmadik történet: egy idős nénit a családja magához vette, eladatták vele a lakását, és be akarták adatni egy otthonba. Amikor az otthonból kimentek felmérni a helyzetet kiderült, hogy a nénit a menye rendszeresen veri, és egy olyan szobát adtak neki, ami korábban kamraként funkcionált, tehát kicsi és sötét hely volt, éppen csak elfért benne egy ágy.
Negyedik történet: egy idős hölgy, aki már a családját sem ismeri fel, és nem is hajlandó beszélni, meg se szólal, bent lakik egy otthonban, ahol az ápolók ennek ellenére mindig kiviszik a többiekhez, sétáltatják, beviszik a dalkörbe. Így telnek a hónapok, amíg egyszer az egyik ápolónője a folyosón áll és zokog, és alig bírja elmondani, hogy mi történt. Az idős hölgy, aki már több hónapja meg sem szólalt most hirtelen elkezdte énekelni azt a dalt, amit a dalkörben éppen a többiek. Ez mindenki számára meglepő, és megható volt. A néni ez után sokat fejlődött, elkezdett beszélni, és megismerni a családját is.
Számomra az utolsó történet a legmeghatóbb, és a legpozitívabb. A fenti történetek számomra mind arra mutatnak rá, hogy nagyon sokat lehet még fejlődnünk, és egy kis odafigyelés, szeretet csodákra képes.
Íróasztalom sarkán, két felmondott hitelszerződésem pihen.
Várom orvosi felülvizsgálatom behívóját.
Családom régen nem keres.
Otthonomban egyre feszültebb légkör vesz körül.
Mindent megteszek, hogy magam irányítsam sorsom.
Megtapasztaltam, hogy emberre, ne bízzam magam.
Hálás is, csak Istennek vagyok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése