Szegény családban nevelkedtem.
Saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen érzés éhesen lefeküdni.
Bár apám, anyám dolgoztak, mégis előfordult a családban, hogy nem volt mit tenni az asztalra.
Nyáridőben örültünk, ha görögdinnyénk mellé kaptunk egy szelet zsíroskenyeret.
Bár apa rokkantnyugdíjas volt, mindig igyekezett előteremteni a betevőt.
A kertben zöldséget, gyümölcsöt termesztettünk, az udvaron állatokat neveltünk.
Senki nem volt, aki ránk kérdezne, hogy van- e mit ennünk.
Az átkosban ez nem volt divat.
Ma, elképedve olvasom, hogy milyen méreteket öltött ma Magyarországon, az éhezés.
Most érkeztem haza, a Szent József Gimnázium étkezdéjéből.
Mintegy száz gyermeket étkeztet a város, önkéntesek, köztük, az én közreműködésemmel.
Igaz, erőmből már nem sokra futja.
Felügyelem az étkezés rendjét.
Szívünkön viseljük, hogy gyermekeink ne szenvedjenek, az éhségtől.
Jó szóval sem fukarkodunk.
Olyan jó nézni Őket, ahogy esznek.
Többet jelent, mint saját kényelmem, jóllakottságom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése