Tegnap este 7 óra után indultam haza. Devecsert elhagyva alig tettem meg néhány kilométert, amikor belegondolva, hogy nekem van, hová hazamennem, de akik itt maradnak, azoknak nincs, kijöttek a könnyeim.
Ebben persze benne volt az egész nap felgyülemlett feszültség is. A ti imatámogatásotoknak tulajdonítom, hogy napközben sikerült erősnek maradnom. Hárman is voltunk papok, akik segítőkkel végigjártuk az utcákat Devecserben.
Erre a terepmunkára jellemző, hogy volt civil segítő, aki a délelőtti forduló után délutánra inkább csak lapátolást vállalt, mert akkor csak néhány négyzetmétert lát és nem többet.
Úton hazafelé arcok villantak be. Sanyi bácsié, aki hetven évesen is takarít. Tibi bácsié, akinek a háza már egészen tiszta az egy heti munka után. Egy fiatalemberé, aki a kerítésnek támaszkodva tétlenül szemlélte, hogyan dolgozik tíz katona a házának udvarán. Egy asszony arca, akinek testvére Kolontáron meghalt a katasztrófában. Lacié, aki a szülei házát takarította munkatársaival és barátaival. Egy bokáig iszapban álló asszonyé, aki a kérdésre, hogy mire van most a legnagyobb szüksége, azt válaszolta, hogy gyónásra. Gumicsizmában a mocsokban álltunk mindketten, így tisztult meg a lelke.
Más emberek arcából az elszántság tükröződött, hogy nem hagyják el házukat. Megtört, elkeseredett emberi arcok és tettre kész arcok. Őszinte emberi tekintetek. A többség elhagyta házát, de aki otthon van, reménykedik. Egyetlen jó szóra megnyílnak, s már mondják is élettörténetük évtizedeit, amit néhány óra tönkretett az áradat.
Most új élet kezdődik számukra, ha segítünk nekik új életet kezdeni. A remény nem sugárzik ugyan belőlük, csupán pislog, de ez elég. Érdekes és magyarokra jellemző is talán, hogy az anyagot senki nem nevezte vörösiszapnak. Amíg a tározóban van az anyag, addig így hívják, de amikor elönti valakinek a házát akkor egészen új nevet kap, s nevetve mondják a furcsábbnál furcsább, általam sosem hallott gúnyneveket. Humorral akarják kifejezni, hogy fölébe kerekednek az anyagnak. Leírhatatlan pusztítást okoz az anyag, de az ember, az élet, az élni akarás erősebb.
Imádkozzatok értük, hogy éljen bennük a remény!
István atya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése