Az ember tevékenysége nem szorítkozhat az anyagi javakkal való törődésre, szüksége van Teremtőjével való intenzív kapcsolatra is. Találjuk meg a mindennapok forgatagában az időt és az alkalmat az imára, mind egyénileg, mind pedig családi körben.
Az édeni boldogságról azt tartjuk, hogy ott az embernek mindene megvolt, nem kellett törnie magát a mindennapi szükségletekért, nem kellett védekeznie a természet vad erőivel szemben. Nyugalmát, békéjét az alapozta meg, hogy állandóan kapcsolatban volt Teremtőjével, akinek gondoskodó szeretetét megtapasztalta. Erről szól Madáchnál Éva: „Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk / És mindezért csupán hálát rebegnünk / Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket." Az édeni állapotok azonban a bűnbeeséssel megváltoztak, az embernek meg kell küzdenie a betevő falatért és a feje feletti fedélért. A küzdelem hevében pedig azt képzeli, hogy mindaz, amit elért, egyedül az ő érdeme, és megfeledkezik arról, hogy minden, az élete is, ajándék.
A modern társadalmakban annak van tekintélye, azt tekintik értékes embernek, aki tehetős, vagyis aki rendelkezik tettek végrehajtására alkalmas eszközökkel. Az eszközök lehetnek anyagiak és szellemiek, a tudat, az értelem következményei. Legalább ilyen fontosak azonban a kapcsolatok, az ember ugyanis társas lény, egymagában nem sokra képes.
Beszéljétek meg családi, baráti körben: melyek szerintetek az édeni boldogság legfőbb jellemzői? Hogyan jellemeznétek egy mai a „tekintélyes" embert?
Az újszülött gyermek ösztönösen ragaszkodik gondozóihoz, érzi, hogy gondoskodás nélkül elpusztul. A gyermekben kialakul az édesanyja iránti ősbizalom, bízik szüleiben, és megkezdődik közöttük a kommunikáció, mielőtt még a gyermek megtanulna beszélni. A szülők gondoskodnak a gyermek testi-lelki jólétéről, irányítják és óvják minden rossz hatástól, a gyermekben pedig tudatosodik, hogy szülei szeretetének köszönhet mindent: mindenben javát akarják, kéréseit mérlegelik, és teljesítik, ha azt jónak látják, cselekedeteit igazságosan ítélik meg, és ennek megfelelően jutalmazzák, vagy büntetik, tanácsaik alapján sikereket érhet el. Mindez azonban csak akkor szolgálja a szülők és gyermekeik boldogulását, ha értik egymás szavát, ha rendszeresen és sokat beszélgetnek, ha őszintén megbeszélik mindazt, ami foglalkoztatja őket.
A szabad gondolkodásra képes ember eszmélése során keresni kezdi létezésének okát és célját, minden létező eredetét és fenntartóját. Aki így felismeri a Teremtőt, abban felébred a vágy, hogy személyes kapcsolatba lépjen vele, hogy megszólítsa, ahogy szüleihez bizalommal fordulhatott, úgy Őhozzá is kérésekkel, hálaadással fordulhasson, ahogy szülei útmutatását kérhette, úgy Tőle is kérhessen tanácsot. Istennel, Teremtőnkkel, mennyei Atyánkkal az imádság révén lépünk kapcsolatba, és ahogy a szüleinkkel való kommunikáció módját el kellett sajátítanunk, úgy imádkozni is meg kell tanulnunk. A szülők feladata és kötelessége, hogy gyermekeiket imádkozni tanítsák, és – legyenek bármilyen elfoglaltak – megtalálják az időt arra, hogy gyermekeikkel együtt rendszeresen imádkozzanak.
Elevenítsétek fel első, imával kapcsolatos emlékeiteket!
Kérést, panaszt előterjeszteni lehet ismeretlenhez is, de bizalommal csak ahhoz tudunk fordulni, akit legalább valamennyire ismerünk. Szüleinket általában elég jól ismerjük, hiszen általuk kerülünk kapcsolatba a világgal. Az a kép, amely bennünk róluk kialakult, meghatározza Istenről kialakított képünket is. A mennyei Atyát kezdetben apánkhoz hasonlónak képzeljük, gondoskodó szeretetét anyai gyöngédségként reméljük. Lelki életünk fejlődéséhez szükséges azonban, hogy istenképünk is fejlődjék, tisztuljon. Az ószövetségi nép istenismerete nem elméleti tudás volt arról, hogy ki és milyen az Isten. Fölségének elismerésére és parancsainak megtartására, uralmának és hatalmának elfogadására és tiszteletére az késztette őket, hogy megismerték istenségét tanúsító tetteit. A próféta szavával: „Ne dicsekedjék a bölcs bölcsességével, és ne dicsekedjék az erős erejével; ne dicsekedjék a gazdag gazdagságával! Hanem azzal dicsekedjék, aki dicsekszik, hogy értelmes, és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet gyakorlok, jogot és igazságot a földön; mert ezekben telik kedvem." (Jer, 9, 22–23) Az Újszövetségben új távlatok nyíltak az istenismeret számára is: „Isten benső dolgait sem ismeri senki, csak Isten Lelke. Mi azonban nem a világ lelkét kaptuk, hanem azt a Lelket, amely Istentől van, hogy megismerjük, amit Isten nekünk ajándékozott." (1 Kor 2, 11–12) Kegyelmi ajándék tehát istenismeretünk is, és az is, hogy az így megismert Istennel beszélgetni tudunk, Hozzá fordulhatunk ügyes-bajos dolgainkkal, kérhetjük és hálát adhatunk Neki, dicsőíthetjük és imádhatjuk. Ne feledjük: a kapcsolatot, a dialógust mindig Isten kezdeményezi, az Ő szeretete mindig megelőzi az embert. Mégis, hányan vannak, akik sok teendőjük mellett nem érnek rá, hogy Istennel foglalkozzanak, hogy meghallgassák üzenetét és segítségét kérjék, főként pedig, hogy hálát adjanak Neki.
Hogyan tudtok segíteni gyermekeiteknek istenképük kialakításában? Hogyan hatott rátok az, ahogy szüleitek, nagyszüleitek imádkoztak?
A keresztény család életében az imádság fontos helyet tölt be. A család tagjai imádkoznak magukban egyenként, imádkozik a házaspár kettesben és imádkozik a család együtt is. Ahogy gyarapszik a család, egyre több a teendő és egyre nehezebb a kevés időt beosztani, pedig ok az imádságra van bőven. Ne törekedjünk ilyenkor arra, hogy az ima hosszát, mennyiségét növeljük, inkább törekedjünk az elmélyült, őszinte megnyílásra Isten előtt, végezzük imádságos lelkülettel mindennapi teendőinket. Amit nehezünkre esik megtenni, azt ajánljuk fel áldozatként, így is imádkozhatunk. Ismertem egy iparos családapát, aki munkagépének kapcsolójára indításkor mindig kis keresztet rajzolt, és családjára gondolva csak annyit mondott magában, hogy „értük", így tette imádsággá egész napi munkáját.
A családi étkezések jó alkalmat kínálnak az étkezés előtti és utáni együtt imádkozásra. Találjunk állandó időt és helyet a közös bibliaolvasásra, és az olvasott szakasz megbeszélésére. Az ilyen beszélgetések után egy-egy gondolattal magunkban tovább foglalkozva haladhatunk istenismeretünkben, adandó alkalommal újra a család elé vihetjük megfontolásainkat.
Kérnivalónk mindig akad bőven. Az Úr is biztat: „Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találni fogtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak." (Mt 7, 7–8) De sohase maradjon el a hálaadás, ha kérésünk teljesült, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért, mert bizonyára így volt számunkra jobb, köszönjük meg ezt az üzenetet. A napi hajszában gyakran korlátozódunk a kérő, és – jó esetben – a hálaadó imára, és nem jut időnk Isten dicsőítésére. Pedig a dicsőítés és az imádás, az „érdek nélküli" imádság is javunkra válik, általa kiemelkedhetünk a mindennapok, az anyagi világ gondjaiból, lelkünket felemelhetjük abba a világba, ahová törekszünk, és ahová egész családunkkal együtt szeretnénk eljutni. Istent mindig megilleti az imádás, nem Neki van szüksége arra, hogy dicsőítsük, hanem nekünk, hogy jelenlétében mi is kimondhassuk: „Jó nekünk itt lenni!"(Lk 9,33)
Hogyan tudjátok megtalálni az egyensúlyt a mindennapi feladatok és az imádságra fordított idő között?
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Magyar Kurír
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése