Puszta Sándor: Egyszeregy

Szemben van a nagy iskola velem,
Hatvan-hetven apró kis fejen
Az egyszeregynek szörnyű titka jár.
Nyitott ablakon figyelem,
Hogy vergôdnek szabad kis fiúk,
Mint kalitkába zárt madár;
Apróka, szöszke lányfejek
Siratják, hogy elfutott a nyár...

Egyszer egy az egy! -- kiáltja
Kórusba sok gyerektorok.
A végtelenség ajtói mögött
Ezer kis huncut angyal mosolyog!
Mert nehéz, nehéz a számtan titka,
Pedig a számoknak lelke van!
Oh mit ér az, mit ér az, ha
E kis fejek elôtt rejtve van.

Egyszer egy az egy! -- kiáltja
Kórusba mind, valahány
S szűrôdik a hangegyveleg
Az utcán át, szobám ablakán.

Fejem lehajtom. Töprengve töröm.
Bizony nem értem, hogy szaladhat
A Föld, a Nap s a többi bolygó
Biztos és örök körökön...
Bizony nem értem én sem, én sem,
S velem nem értik sok nagyok,
Hogy mért vannak gazdagok, szegények,
Mért vannak jó és rossz napok?
Bizony nem értjük mi sem a sorsnak
Kuszált és néma titkait,
Az élet, nádpálcás vén tanító,
Mindennap új titokra tanít...

Fejem lehajtom: a számnak lelke van?
Oh e tétel hamis, hazug,
Szörnyű képlet kifejezni
Számokban a háborút!
A számokban ott nincsen lélek,
Gsak millió és millió halott,
És vérben áznak az utcafrontak,
Gyárak, tetôk és balkonak...

Oh, nekünk, nekünk is nehéz a számtan,
Kiszámolni, mily messze van az ég
S életünknek elgyújtott gyufája,
Mily mondhatatlan gyorsasággal ég!
Szörnyű kín, kiszámolni békén,
Hány ember hal meg éhesen,
Hány ember hal meg bűnnel lelkén,
Eltorzult arccal, rémesen...

Oh, szörnyű, kín a kétszerkettô:
Ma te halsz meg, holnap én!
És nem fáj sorsunk senkinek sem,
Ki sem mereng majd sorsunk kövén...

Élet, Élet, nagy tanító,
Porosak, sárgák a padok,
Mire minden titkodat megtanultam,
Úgyis tudom, hogy meghalok.
Mert soká tart, míg megtanuljuk
A sírás és az öröm dalát,
Soká tart, míg kijárjuk szépen
Az ezerosztályos életiskolát.
Saká tart, míg rájövünk, magunktól
A szelídség, több, mint az erô,
Az alázat a legszebb virág,
S a tisztaság, a legszentebb tetô!

Szemben van a nagy iskola.

Az egyszeregy még kórusban cseng.
Száz kis arcon, száz kis szívben,
Virraszt az ismeretlen csend.
Az értés csendje. Az értelemben béke költözött.
S napsugár-ruhába, hófehéren
Az Isten jár a vén padok között...