Vigyázz, kész röhej

Odakinn, a szeptemberi Nap kétkézzel szórja sugarait a földi halandókra.
Optimista, derűs hangulat kerekedett felül bennem, mint nyugdíjasnak, huszadika környékén, nyugdíj fizetéskor.
Felelevenednek bennem legutóbbi utazásaim vidám pillanatai.
Amióta a tömegközlekedést vagyok kényszerű igénybe venni, vidáman utazom.
A Nyugati Pályaudvarról át kellett utaznom a Déli Pályaudvarra.
Irány a Metró!
Utazótáskámat alaposan megtöltöttem.
Abba kapaszkodtam a jobb, jobbik kezemmel.
Bal kezem autóstáskám fülén pihentettem.
Az volt a bénább.
Ijedten ugrottam fel a mozgólépcső suhanó szalagjára.
Mi lesz itt?
Hasított belém a kérdés, mert harmadik kezem nem maradt, amivel kapaszkodhattam volna.
Murphy szerint, amitől félünk, előbb, utóbb bekövetkezik.
Így történt.
Útitársam, Kata, ugyancsak megrakodtan minden földi jóval, előttem haladt.
Landoláshoz közeledtünk.
Kata kerekeken gördülő bőröndjének kereke beszorult a mozgólépcső szalagjának illesztékébe.
Röpülni láttam Őt.
Azután kritikus tömeget láttam röpülni, amíg láttam.
Röpültem feléjük, mint rég nem látott anyám.
Petőfi idillje elmaradt, mert ordítanom kellett.
Emberek zuhantak rám.
Így nem maradt, aki megnyomta volna a vészleállító gombot.
Az ügyeletes, bizonyára más kereskedelmi csatornára volt hangolva, mert kínos percek következtek.
Szétszóródtam, mint közös parcellában a szegény ember hamvai.
Utastársaim segítségével összeszedtem magam.
Bár kezem vérzett, folytattam utam.
Lányos zavaromban elveszítettem ujjaim között szorongatott, érvényesített jegyemet.
Naná, hogy kiszálláskor kiemeltek az ellenőrök a sorból.
Felmutatni csak vérző kezemet tudtam, szerencsére érvényesnek fogadták el.
Hazautazáskor ugyancsak a Metró szolgáltatását vettem igénybe, mint elégedett fogyasztó.
A mozgólépcsőn idős bácsika haladt előttem.
Egyik kezében a szalagkorlátot szorongatta, a másikban háromlábú botját.
Mögöttünk lihegő fiatal toporzékolt, rohant volna.
Rossz sorba álltál!
Gondoltam, mert sem én, sem a bácsi nem állt félre.
Szerencsésen partra szálltunk a túlsó oldalon.
A fiatal szitkokat szórt az öregre, aki magasba lendítette botját.
A kritikus tömeg magával ragadott, úgy láttam, szétszedték a békétlenkedőket.
Találkoztam még anyázó vén piással, bűzös, koszos aluljáróban fetrengő koldusokkal.
Közlekedési morállal a tömegközlekedésben sem.
Pestet megúsztam.
Vonattal igyekeztem Debrecenbe.
Leszállásnál gyöngyözött a homlokom.
Az ajtót eleve nem tudtam kinyitni.
Csomagjaimat mázsás tehernek éreztem.
Már szürkület volt, amikor begördültünk a Nagyállomásra.
Épp a kritikus napszakom, amikor látásom erősen korlátozott.
Az előttem álló fiatal kislány feltépte az ajtót.Megkezdtem a leereszkedést.
Fél kezemmel erősen kapaszkodtam, másikkal a csomagokat fogtam.
Nyújtottam a lábam lefelé, de mivel nem láttam, a felső szintről egyből az utolsó lépcsőt próbáltam elérni.
Elképzeltem a látványt.
Csak azért nem fogtam a hasam a röhögéstől, mert megint nem volt több kezem.