Az apa: mint a hold. A fiú: mint a nap.
A nagytemplomban ültek egymás mellett.
Az orgona dalolt, de ôk nem énekeltek,
Csak ültek egymás mellett elmerülten.
Én szemközt vélük kandi szemmel ültem
S tűnôdtem, mint a csendes esti tenger:
Hogyan hasonlíthat két földi ember
Egymáshoz ennyire? Az apa ötvenen túl,
A fiú húsz. Maholnap ô is harcba indul.
Egyforma két fej, teljesen hasonló,
De egyik ôsz, a másik, mint a holló.
Az apa-szem apadt és fényevesztett,
A fiúén két ifjú csillag reszket.
Az apa-arcon két kegyetlen vágás,
A fiúén friss rózsa tánca: csárdás.
Erôművek: egyikbôl lassan már elillan,
A másikban lefojtva még a villany.
Zászlók: az egyiket kiszítták hosszú marsok,
A másikon a friss szín szinte harsog.
Ki tudja, hogy e két egyforma fônek
Tűzkráterében milyen tervek fônek?
A békült szívben milyen érzés fészkel?
A fiú már harcolt-e a szerelmi vésszel?
Melyik a boldog: est-e, vagy a hajnal?
Melyik birkózik könnyebben a bajjal?
Min ment keresztül egyik s majd a másik
Min megy keresztül, míg az élet vásik?
Hol jobb: a hídon túl, avagy még innen?
A mérleg nyelve jobbra-balra billen.
Én nézem ôket. Szomjú szemem élénk
És nem tudom, hogy melyikkel cserélnék,
Mert együtt vannak bennem mind a ketten:
Fogyó hold és a felkelô nap egyben.
Mellemben két szív egy ütemre dobban
És nem tudom eldönteni magamban,
Hogy melyiket szeressem jobban?
Hogy melyiket sirassam jobban?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése