Ádám Atya vasárnapi szentmiséjében új megvilágításba helyezte számomra a pokol fogalmát.
Bár magam sokszor éreztem azt, hogy pokollá vált az életem, az a kép élt bennem, amit Dante Isteni színjátékában lefestett, vagy a mesékből rám ragadt.
Emberek főnek tüzes katlanban.
Az ördög villával igyekszik visszalökni a fortyogó lébe, a menekülni vágyó embert.
Ádám Atya megvilágította, hogy sokkal közönségesebb, egyben ijesztőbb a valóság, hiszen naponta megtapasztaljuk ezt a poklot.
A magány az, amely ránk vár, ha tetteinket nem a szeretet, az egymás iránti felelősség, tenniakarás vezérli.
Az igazi ősz beköszöntével nem a depresszió lett úrrá felettem, csupán több alkalom nyílt az elmélkedésre.
Néhány hete kaptam kézhez egy szűkszavú értesítést arról, hogy Antal nagybátyám hamvait a család jelenlétében az Új köztemető szóró parcellájában adják vissza a teremtőnek.
Nem lehettem jelen, de szomorúság töltött el.
Feleségét régen eltemette.
Gyermeke nem volt.
Barátja sem sok.
Életének utolsó szakaszát magányosan élte.
Belegondoltam.
Nem szörnyűbb- e minden tűznél ez a pokol.
Bennem is nagy a félelem attól, hogy egyedül ne maradjak.
Megtévesztő lehet az, amit az internet kínál.
Hús- vér emberi kapcsolatok kellenek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése