Puszta Sándor
(1911-1983)
Húsz esztendeje halt meg az a katolikus pap költő, aki szerves folytatója és birtokosa volt a XX. század elején zászlót bontó nagy költői triász, Sík Sándor, Harsányi Lajos és Mécs László eszmei örökségének: Puszta Sándor.
Már első verseiben, a Búzaszentelés (1934), a Jegenyék, üzenem a nyárnak(1936) és a Gyümölcsoltó (1937) köteteiben ott dobog a szűkebb hazához és a keresztény közösséghez való tartozás komoly igénye. A világra csodálkozás életszeretetet s színeket közvetítő soraiban az emberi jövő féltése, a szebb és méltóbb emberi hivatás elérésének, megvalósításának gondolata fogalmazódik meg. Változatos ciklusaiban a hazai tájak, a szülőföld és a nyomukban keletkező tiszta emberi érzések pontos rögzítését, a keresztény egzisztenciális gondolatok kikristályosodását figyelhetjük meg.
Móricz Zsigmond a Kelet Népe 1942. május 15-iki számában elismeréssel méltatja Puszta Sándor lírai munkásságát, akit korábban mint köztiszteletben álló lelkészt ismert meg. "Ez a hang az övé, harang és tilinkó, orgona és kolompolás, de tiszta és megdöbbentő... Ha elődöt keresek, Vörösmarty és Arany. A Dunántúl zengése és az Alföld áhítata."
A XX. század egyik legnagyobb magyar prózaírójának kedvező értékítélete döntő jelentőségű Puszta Sándor életpályáján. A jó lelkipásztor epitétonja mellé odakerül Móricz "költővé avató" laudációja is, amelynek súlya és kisugárzása máig érvényes - s tegyük hozzá minden elfogultság nélkül: megérdemelt.
Magvas költemények születnek ebben a korszakban, kifejezésmódjában is vonzóak, eredetiek. "A hal-homályba süllyedő világ" képe, "a zuhanó emberiség" szürrealista fölvillantása, a közeledő, majd kiteljesedő világégés apokaliptikus megjelenítése hitelesen idézi elénk a második világháborút, ezt "a halálos mívű mértant".
A pap költő egészséges humánumát, lírai erejét és vitalitását igazolja, hogy ezek az élmények nem árnyékolják be a későbbi versek égboltját. Soron következő termésében a talpra állásról, a békében elhelyezkedő ember lelkivilágáról, a haza számos gondjáról vall meggyőző erővel.
A kommunista rendszer megpróbálja kiiktatni őt: 1945 júliusában előzetes letartóztatásba helyezik. A vádirat szerint verseivel és templomi prédikációival antibolsevista propagandát folytatott a negyvenes évek elején.
Puszta Sándor védelmében Leányfalu és Pócsmegyer katolikus lakossága keményen, egy emberként állt ki, számtalan aláírással ellátott nyilatkozat jelent meg, amelyet Schirilla György védőügyvéd az akkori népügyészhez nyújtott be - sikeresen. A pap költőt még 1945 októberében szabadlábra helyezték.
Mindez nem jelentette azonban költői munkásságának zavartalan folytatását. Újabb verseskötete csak másfél évtizeddel később, 1969-ben jelenhetett meg(Hegyre menet ritkulnak a fák), ám ettől kezdve haláláig töretlen tehetséggel és lélekkel publikált, értékes köteteket varázsolt elő ki nem apadó lírai kútjából.
Sokat tanulhat tőle saját nemzedéke és az utókor is, hiszen verseiben világosan kifejti, hogy a szülőföld nemcsak táplál, hanem cserébe helytállást is vár lakóitól: becsületes munkát, példás családi életet, tisztes emberséget és hűséget.
Berzsenyi (akit somogyi születésű lévén nagy elődjének tekint) és Bartókpéldája mindvégig szeme előtt lebeg. A költő meggyőződése, hogy a különféle bolygók helyett ezen a földön kell fölmutatni és érvényesíteni a humánumot, a felebaráti szeretetet, a lét értelmet adó tetteit.
"A katolikus (tehát egyetemes) költő átfogón, humanista szemszögből nézi a világot - vallja Puszta Sándor -, magatartása igazi emberi magatartás. Ezt én magam számára úgy fogalmaztam meg: fejem fölött az ég, lábam alatt a föld, mindkettővel szemben tudom a kötelességemet. A fontos, mindig a lélek domináljon (enélkül nincs Szent Ágoston, Szent Tamás, Pascal sem). Vagyis: legyen tiszta ember - és akkor a tolla is tiszta. Ebben legyen egyetemes, átölelő, európai."
Szeghalmi Elemér
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése