Szent Ferec Fioretti/ Részlet/

CVIII. fejezet – Szent Ferenc jövendölése Bernát testvér haláláról

Egyszer, Szent Ferenc látván Bernát testvér nagy tökéletességét, a következőképpen jövendölt róla néhány testvér előtt: „Mondom nektek, Bernát testvérre több nagy és agyafúrt ördög szabadult, hogy kipróbálják, és ezek sok szenvedést és kísértést fognak neki okozni, de az irgalmas Isten élete vége felé kiragadja minden külső és belső gyötrelemből és kísértésből, és testét-lelkét oly nagy békében, nyugalomban és vigasztalásban részesíti, hogy minden testvér, aki csak látja és hallja, nagyon fog rajta csodálkozni, és nagy csodának tartja majd. Ő pedig ebben a békében, nyugalomban és vigasztalásban fog ebből a világból az Úrhoz költözni.” A testvérek, akik ezt Szent Ferenctől hallották, nagyon elálmélkodtak, mert szóról szóra, pontról pontra beigazolódott, amit a Szentlélek által mondott róla. Bernát testvér ugyanis halálos betegségében a léleknek oly nagy békéjébe és nyugalmába jutott, hogy nem akart feküdni, vagy ha feküdt, akkor is inkább ült, nehogy a földnek csak a legcsekélyebb kipárolgása is a fejébe szálljon, s képzelődésre, alvásra vagy más olyasmire vigye rá, ami nem tartozik az Istenről való gondolkodáshoz. Ha azonban ez néha megesett, rögtön fölugrott és a mellét verte, mondván: „Mi volt ez? Miért gondoltam ezt így?” Sőt, mivel szívesen szagolgatott rózsavizet, hogy erősödjék, amikor egészen közel érezte magát a halálhoz, már ezt sem akarta, hogy így állandóan Istenről elmélkedhessen. Ezért annak, aki odavitte hozzá, így szólt: „Ne tarts fel!” Hogy pedig még szabadabban, még nagyobb békében és nyugalomban halhasson meg, lemondott arról is, hogy ő maga gondoskodjék testi szükségleteiről, és egy orvos testvérre bízta, aki kezelte, mondván: „Nem akarok azzal törődni, hogy mit eszem vagy mit iszom. Rád bízom. Ha adsz, elfogadom, ha nem, nem. „ Attól kezdve pedig, hogy betegeskedni kezdett, azt akarta, hogy halála órájáig mindig legyen mellette egy pap testvér, és amikor eszébe jutott neki valami, amivel lelkiismerete vádolta, rögtön meggyónta és bevallotta bűnét. Halála után teste megfehéredett, hajlékonnyá vált, és úgy látszott, mintha mosolyogna. Ezért holtában szebbnek tetszett, mint előtte, és aki megtekintette, jobban gyönyörködött látásában, mint amíg élt, mert olyan volt, mint egy szent, aki mosolyog.
Mi tagadás, meglehetősen furcsán néznek arra manapság, ha valaki ördögökkel, méghozzá agyafúrt ördögökkel példálózik, vagy azokat, mint lehetséges lényeket komolyan szóba hozza. Elvilágiasodott gondolkodásunk, természettudományos ismereteink birtokában tiltakozunk ennek a számunkra ismeretlen világnak még a lehetőségével szemben is. Világunk annyira fél a rossztól, a gonosztól, hogy csak a másikban meri felfedezni, szembenézni vele – különösen önmagában – nem mer.

Nekem elég, hogy Jézus nem „világosította fel” tanítványait és kora embereit arról, hogy nincsenek is ördögök. És Ferencnek is hiszek. Nem a szarvas és patás ábrázolásban, hanem abban, hogy Bernát testvérnek nagy megpróbáltatásokat kellett kiállnia, és ennek okai az ördögnek nevezett lények voltak.

A kicsiket védő (de talán saját magunk sajnálatából kiinduló) reflexeink helyett inkább Ferenc bizalmát kellene megszereznünk. Nem szörnyülködik, hogy „Az a jó Bernát testvér hogy kerülhet ilyen helyzetbe”, vagy hogy „Hogyan engedheti meg az Isten, hogy egy ilyen derék testvér ilyen kísértéseknek legyen kitéve!” Nem. Istenben él, és ezért

bízik Isten irgalmában. Szinte „látja” az irgalmas Isten mindent legyőző, újjáteremtő kegyelmét, vigasztalását. És ismeri testvérét is…

Elképzelhetetlen mai gondolkodásunkkal Bernát testvér viselkedése is: „Bernát testvér ugyanis halálos betegségében a léleknek oly nagy békéjébe és nyugalmába jutott, hogy nem akart feküdni, vagy ha feküdt, akkor is inkább ült, nehogy a földnek csak a legcsekélyebb kipárolgása is a fejébe szálljon, s képzelődésre, alvásra vagy más olyasmire vigye rá, ami nem tartozik az Istenről való gondolkodáshoz.” Ő sem akar másról tudni, csak az Istenről való gondolkodásról. Orvosának is azért engedelmeskedik, mert nem akar mást, mint Istenről elmélkedni. Nem a föld élteti, hanem az Ég! Az örökélet bizonyosságában már csak a találkozásra vár.

Azt, hogy egy pap járjon mellettünk, hogy minden vétkünket, bűnünket azonnal meggyónhassuk, valószínűleg senki sem kívánná magának, sőt, azt, aki ilyent kívánna, bizonyára mindenki bolondnak nézné, de legalábbis együgyűnek. Bernát bízik a szentség erejében! Szentségre „adta a fejét”, és mint az okos sáfár, minden eszközt felhasznál célja elérésére.

Halála után így látták: „Ezért holtában szebbnek tetszett, mint előtte, és aki megtekintette, jobban gyönyörködött látásában, mint amíg élt, mert olyan volt, mint egy szent, aki mosolyog.”

Nem tudhatjuk, (de sejthetjük,) hogy kiben mi zajlik az utolsó pillanatokban. Az azonban bizonyos, hogy sok halott arca inkább megnyugvásról, mint harcról árulkodik. Holtukban meg tudnak szépülni a szenvedő, megkockáztatnám: a korábban csúnyának tűnő arcok is. Békéről, beérkezésről, beteljesedésről vallanak.

Mi hogyan várjuk utolsó földi perceinket? Miben, kiben bízunk? Mi éltet? Az öröklét melyik „felébe” kapaszkodunk?
NB