Kaplonyi Barátok az első személyről

Kt.
Akik gyakrabban forgatják a Bibliát, különösen az evangéliumokat, azok tudják, hogy Jézusnak vannak olyan mondásai, amelyeket nem lehet félvállról venni, amelyeket nem lehet a párnánk alá tenni és jót aludni rajta. Ilyen megdöbbentő és nyugtalanító mondat hangzott el a mai evangéliumi szakaszban is: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővérét, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26).
Hát nem a szeretetről tanít Jézus? Arról beszél, hogy gyűlöljük azokat, akik a legközelebb állhatnak egy-egy ember szívéhez? Hogyan gyűlölheti valaki saját szüleit, amikor tudjuk, hogy szüleinket Isten adta nekünk. Hogyan gyűlölheti valaki Isten ajándékát? Hogyan gyűlölheti valaki saját magát, amikor tudjuk, hogy Isten teremtményei vagyunk, akiket szeretetben alkotott meg. Hogyan gyűlölheti valaki Isten alkotását?

Kt. A mondás megdöbbentő jellegét mindenekelőtt nyelvi kifejezésének köszönheti. A jézusi követelmény, követésére vonatkozólag, a számunkra szokatlan keleti kifejezésmódban fogalmazódik meg. A szemita gondolkodásmód szívesen alkalmaz ellentétes szópárokat, hogy annál inkább kihangsúlyozza mondanivalóját, ezért itt a gyűlölni szót nem szabad szó szerint értelmezni.
Ebben az esetben a gyűlölni ige annyit jelent, mint kevésbé szeretni, mint háttérbe helyezni, második helyre állítani. Jézus tehát azt akarta mondani, hogy aki követni akarja őt, annak hozzá képest minden családi vagy társadalmi kapcsolatot második helyre kell állítani, azaz Jézus mögött háttérbe kell helyeznie.
Arról van szó tehát, hogy az Úr Jézust, az Istent szeretetünk rangsorolásában az első helyre kell tenni. Arra az első helyre, amely még a legszeretettebb, legközelebb álló személyeket is megelőzi: szüleinket, férjünket, feleségünket, gyermekeinket, sőt még saját magunkat is. Ehhez még hozzáteszi: "Aki tehát nem hordozza keresztjét és nem így követ, nem lehet az én tanítványom."
Jézus idejében a rómaiak hozták be a keresztre-feszítés szörnyű kivégzési formáját, aminek részeként a halálra ítéltnek magának kellett kivinnie a vesztőhelyre a kereszt vízszintes gerendáját, ahogyan Jézusnál is ez történt. Aki már vitte keresztjét az halálra volt ítélve.
Aki tehát Jézust követve hordozza keresztjét az azt jelenti, hogy lemondott életéről, mert Jézushoz akar tartozni: "Aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom." Mert, "aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti." Vagyis, aki önerejéből akarja biztosítani életét, saját maga akar adni életének értelmet, az elveszíti azt, mert előbb utóbb szembesülnie kell a halállal, amelyre csak Isten adhat kielégítő és megnyugtató választ. Aki viszont lemond életéről, és Jézus kezébe helyezi, az megtalálja Istenben egész élete értelmét, sőt az örök üdvösséget is elnyeri.
Kt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Jézus a mai evangéliumi szakaszban az Ő radikális, megalkuvás nélküli követésére szólít fel bennünket. Sok hívő persze megpróbálja ezt a radikális követelményt úgy értelmezni, hogy ez nem neki szól, hanem a papoknak, szerzeteseknek, akik lemondanak a családról.
Csakhogy van egy bökkenő: ha megnézzük az evangélium szövegét, akkor ott nem azt olvassuk, hogy Jézus ezt a követelményt egy különleges csoportnak mondta; hanem azt olvassuk, hogy a vele tartó „nagy népsokaságnak” (Lk 14,25). Tehát Jézus ezt a követelményt nemcsak a papoknak, szerzeteseknek szánta, hanem mindenkinek, aki követni akarja őt.
Na de nem sok ez egy kicsit? – kérdezhetnénk. Hogy a családot, sőt még önmagamat is háttérbe szorítsam Jézus miatt? Nem kér túl sokat?
Kt. A jézusi követelmény radikális ugyan, de nem megvalósíthatatlan. A kereszténység minden korban fel tudott mutatni ilyen radikális Krisztus-követőket, akik adott esetben hátrább sorolták a családi vagy társadalmi kapcsolataikat.
Ilyen volt a XVI. században a pápa és az egyház iránti hűségért lefejezett angol lordkancellár Morus Szent Tamás; ilyen volt a Hitler-ellenes összeesküvésben való részvételéért koncentrációs táborban kivégzett német evangélikus lelkész Dietrich Bonhoeffe.
Ilyen volt korunk szentje, Calcuttai Boldog Teréz anya, aki épen ma, 13 évvel ezelőtt, 1997. szeptember 5-én halt meg. S aki a kényelmes kolostor iskolában való tanítást, Krisztus radikálisabb követése miatt, mert Krisztust állította életében az első helyre, felváltotta, a szegények legszegényebbjeinek szolgálatával Calcutta nyomornegyedeiben, mert így akarta Krisztust szolgálni az elesettekben, a nélkülözőkben, a rászorulókban. S tette ezt olyan hősi fokon, hogy a világ is felfigyelt rá, az elsők közé helyezte a nagy emberek között, 1979-ben neki adták a Nobel-békedíjat.
A Nobel díjas Teréz anya munkásságának lényegét valaki így foglalta össze: „Teréz anya egyedülvalóságát az adja, hogy a humanitárius munkát nem a humanitárius munkáért végezte, mint ahogy a jótékonyságot sem a jótékonyságért. Nem kizárólag a fizikai szenvedés, a lepra, az AIDS, az éhség stb. ellen küzdött, hanem minden erejével harcolt a lelki lepra ellen, amelyben az emberiség jó része szenved. Célja nem egyszerűen a gyógyítás volt, hanem és főként az üdvösség és a megváltás…
Kt. Tagadhatatlan, hogy napjainkban számos, csalódott keresztény van, akik nem lelik örömüket a Krisztus-követésben. Nem lehetséges, hogy az értékrendjükben van a hiba? Nem ott hibáznak, hogy Jézus helyett első helyre az anyagiakat vagy a családot helyezik? Nem akarnak lemaradni mások gazdasági helyzete mögött, de lemaradnak Jézus mögött. Nem akarnak hitükkel megütközést kiváltani családjukban, de helytelen kompromisszumukkal megütköznek Jézussal.
Talán a legalapvetőbb hiba akkor történik, amikor a keresztény nem méri fel, mivel jár a keresztény élet. Jézus példázata szerint, aki tornyot akar építeni, számításba kell vennie anyagi erőforrásait; a hadba vonuló királynak számba kell vennie haderejét. Vagyis komoly előkészületek szükségesek, és nem lehet a felkészülést spontán megnyilvánulással pótolni.
A keresztény életre, a Jézus-követésre is fel kell készülni és vállalni kell akár a kereszthordozást is, mert Jézus, aki olyan komolyan vett minket, hogy meghalt értünk a golgotán, joggal várja, hogy ne párnánk alá rejtsük a keresztet, hanem mindennap vegyük fel és úgy kövessük őt.
Jézus Krisztus példája - aki először és tökéletesen megjárta előttünk az Istennek szentelt elkötelezett életet - adjon erőt és bátorságot nekünk is, hogy vele együtt letudjunk mondani saját elképzeléseinkről, akár életünkről is, és merjük életünkben Istent az első helyre állítani.