(Ady Endre emlékének)
Évezredes dicsôség szent hegyének
fennsíkján a Fátum feketéllett...
Vihar dudáján szól egy rontó ének:
roskadt karámban megromlott az élet,
s vad kánkánt járt a megkergült Akol...
Évszázados bűnök méreg-virágos
lejtôje hívta a megbomlott nyájat:
vakon rohant, a lejtô boszorkányos
törvénye vitte, s vitték átok-szárnyak
a szörnyű széjjelszóródás felé...
Álpásztorok dicsôséget daloltak,
kicsiny tilinkók részegen süvöltve,
dicsérve délibábot, hímes holdat,
megjósolták, hogy most a magyar földre
leszáll az álmok arany-korszaka...
-- Nagy átkok zúgtak, fájdalmak jajongtak
a te Kassandra-szájú furulyádon...
Utolsó nagy prófétája fajodnak
halotti torra készítgetted vádlón:
Mivel a Véget látnod adatott...
Együtt futottál végzetes fajoddal
bűnök lejtôjén ôrült látomással,
a végtelent betöltve bôsz jajoddal...
-- Aztán megálltál dacos torpanással:
hagytad, hadd menjen végzete felé...
Hadúr engedte: szétszóródott népe...
Te még hitetlenségbôl, fájdalomból
fekete máglyát dacoltál az égre,
így szóródtunk szét a közös Akolból
e Mózes-oszlop máglyás fényinél...
Kis próféták meglopták hôsi máglyád:
s kis rémségek rôzséit gyújtogatva
bagolytorokkal a halált kiáltják...
-- Pedig nézz szét: a szétszórtak csapatja
bárhogy adódik, életet akar!
Négy égi tájon szenvedés-ugarba
vetettük ömlô könnyeink vetését:
tél közepén kezdünk tavaszi dalba,
s úgy várjuk a vetésünk kikelését,
mert aratás kell: élni akarunk!
Remény-ösvényen a négy égi tájról
indulgatunk neki az új jövônek...
Szôlôt akarunk szedni bojtorjánról,
s elhisszük, hogy tövisen fügék nônek:
elhisszük most, mert élni akarunk!
Rabszolgák énekelnek, 1925
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése