Egy kéz eloldta fönn a lombokat,
Sárguló, néma arany kompokat
Kezükbe fogják béna szívüket
És átússzák a sápadt mély vizet
Nincs rajtuk annyi súly se, mint e szó,
Megszűnt a függés, gravitáció
Megszűnt a törvény, erô, ráhatás,
Sodorja ôket ôszi áradás
... Egyszer, meglátod majd, tán kel a hold,
Valaki halkan minket is elold
Bús életünkre bánatot ködöz
S mint levelet az ágtól, elkötöz
Úszunk a szélbe, mint e kósza raj,
Másik part fele, sok arany tutaj
Röpülünk, szállunk bódult szárnytalan
Idôk, partok közt, mégis parttalan
Vak hullásunk szédült álomba fon
S felébredünk az örök partokon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése