Hát ilyenformán élek én:
Fura, félnótás vén legény,
Lézengő, morcos, vérszegény,
Alighogy enni kér szegény.
Máskor a szijjat megeresztem,
Sokat ízlelek a kevesben,
Zúza és máj fő a levesben:
Úgy élek, mint Marci Hevesben.
Máma csak így-úgy csellegek,
Csak ballagok és billegek,
Kóválygok mint fellegek,
Csak éppen ti nem kelletek.
Holnap: hatlovas régi gazdag,
Kaput tárok jónak, pimasznak,
Öntöm magam, bornak, vigasznak,
Vedeljenek, akik szomjaznak!
A magam módján ballagok,
Bolond szellőket vallatok,
Egy makkopáncsban ellakok,
És fázom, mint a csillagok.
Máskor, megint a magam módján,
Csillagsátoros nyár utóján
Elhintázom a Göncöl rúdján,
S a furulyám rekedtre fújnám.
Bizonyhogy balgán élek én,
Csak egy nótányit érek én.
Ha besötétül, félek én,
Szegény szorongó lélek én.
De néha, mint ki félni restell,
Fölállok libabőrös testtel,
S markomban egy pici kereszttel
Farkasszemet nézek az esttel.
Farkasszemet, emberszemet.
Van aki szeret engemet,
Még akkor is, ha eltemet.
Annak viszem a lelkemet.
Ahhoz szepeg immár a gondom,
Ki ismeri az én kalandom,
S amikor a végsőt szorongom
Csak ennyit mond: No, kis bolondom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése