Francois Villon: Ballada a múlt idők dámáiról

Ha az útkereszten május alkonyatkor

én, a csavargó egy percre megállok:

akkor halkan megkérdem önmagamtól,

hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most?

Hol van Sabina, a szőke császárné,

aki előtt fél Róma térdepelt,

s hol a nimfa, ki a tó vizéből

fehér testének választ énekelt?

Hova lettek a csókok és a vágyak,

az alkonyattól piros szénaágyak,

a pásztorórák, a szerelmi szó?

De hova lett a tavalyi hó?

És aztán, napszálltakor, újra kérdem,

hogy szőke volt, vagy barna volt a lány,

kinek fehér válláért minden éjjel

felsírt a ciszternából Johanán?

Hol van a melle, mely kígyózva táncolt,

hol van az öle, melyen aranylánc volt,

és hol van teste, mely olyan halvány volt,

mint ezüsttükörben a liliom?

Hova lettek a csókok és a vágyak,

az alkonyattól narancs szénaágyak,

a pásztorórák, a szerelmi szó?

De hova lett a tavalyi hó?

Hol vannak a tébai királylányok,

s mellbimbóikról hova lett a rúzs,

s ámbrától még illatos múmiájuk

fehér csontjáról hova lett a hús?

S a szír nők, kik görög hajósok ölében

feküdtek tarka bambuszágyakon,

s a hetérák, kik kis mellüket nézve

álltak a korinthusi várfalon?

Hova lettek a csókok és a vágyak,

az alkonyattól sárga szénaágyak,

a pásztorórák, a szerelmi szó?

De hova lett a tavalyi hó?

Hol van Heloise, kiért a szarkofágban

Abelard szíve még most is dobog,

s hol van a szűz, akit Rouen várában

égettek meg nemrég az angolok?

Odaadnám érte fél életem:

ha a kezét kezembe tudnám venni,

s csak egyszer tudnék vele végigmenni

az alkonyattól lila réteken...

De nyomukat hiába kutatom,

mert hol van a fekete ugaron

a pásztoróra, a szerelmi szó?

De hova lett a tavalyi hó?

TANULSÁGOS UTÓIRAT

Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz,

és nem tudod, hogy Pláton vén szamár,

s ha a parkban csiklandó nevetése

mögött nem érzed meg, hogy mire vár,

akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd,

hogy hova lett és kivel merre jár?

Mert megtudod, hogy a szerelmi szó

számodra volt - mint a tavalyi hó.