Ma langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja,
Friss fény forog az utcán,
Szivem! örülni tudsz tán?
Ti sürgő földi népek,
Közétek sirva lépek,
A szívetekbe látok,
Oh miért is titkoljátok?
A sárga nap ragyoghat,
Az ízes szél gagyoghat,
Az orcánk színes lárva,
De sötét agyunk árva.
Kivűl szemek zafirja,
Az ajkak gyenge pírja,
De benn a mellkas váza
A nyomorúság háza.
Ha most csodát tehetnék
S kezembe felvehetnék
Minden szivet, szegények,
Kihúnynának a fények.
Úgy raknám búnkat eggyé,
Egy nagy fekete heggyé,
Emelnék, rakva jajszót,
Egy bánat-csimborasszót.
Hadd nőne föl az égre,
Az Isten lássa végre,
Pokol-fenékre döntse,
Az óceán elöntse!
Új szívünk nőjjön, égi
Szelid szív, ne a régi,
Ne tudjon kínt meg lázat,
Ne érje több gyalázat.
Dühöt, bosszút ne értsen,
Ne gyülöljön, ne sértsen,
Szeressen, csak szeressen,
Forrón, ezerszeressen.
Legyen minden sziv áldott,
Melyet dobogni váltott
Anyáink szentelt kínja,
A szülő vér rubinja.
Hisz oly egyetlen drága
Az élet halk virága,
Annak kéne örűlni,
Szennyektől megtörűlni.
Tudósok ezt szeressék,
Rejtett titkát keressék,
Hisz minden bölcs szó talmi,
Amíg meg is kell halni.
Örökre ifju élet!
Jó vón vidulni véled,
Ne lenne más igazság,
Csak az örök vigasság.
Hogy minden nép örűljön,
Könnyet az is törűljön,
Ki sír a Végzet balján
A bús Kárpátok alján.
Oh isten, isten, isten,
Ne űlj az égbe resten,
Ma langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja.
Fényed forog az utcán,
Még könyörűlni tudsz tán,
Nézd, orcánk színes lárva,
De setét agyunk árva...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése