Nagy Gáspár: Mentsétek meg lelkeinket!

Se vers se teljes kárhozat,
csak kószálás végnélküli,
merülő hajótöröttek egy szál
deszkán koccintanak velem;
csikkek tábortüzei forralják
semmivé a Dunát, Tiszát,
rimbaud-i szahara porvendéglőiben
reggelre éj jön, ebédre rum.
Se vers se megváltó evezés
hazák leplombált tengerein,
és mégis közeleg ütemes kopogással:
MENTSÉTEK MEG LELKEINKET!
hiúz szemű kapitányaink
árbocra függesztik testüket,
tenyésztett delfinek ágaskodnak
a kapitány-nyelvekért -
MENTSÉTEK MEG...
s mentsetek meg az utolsó érvem
előtt az óceáni pánik legközepén
hogy kiliggatott mentőöveket ne foltozzak!
MENTSÉTEK...
meg a verseket
hogy ne dúdolják KALÓZIÁBAN,
terjesszétek a csendet
s látom ahogy megőrül,
beleőrül a tenger...