Sík Sándor: A titok

I. Az idegenségről
Most így vagyok. Most egyedül vagyok.
Csupa idegen arcok körülöttem.
Most nem tudom, hogy mit keresek itt,
És úgy érzem, nagyon messziről jöttem.
Semmit sem értek. Minden idegen.
Oly messziről néz rám az életem,
És én úgy nézem és úgy bámulom,
Mint egy bánatos beteg arcot
Egy jégvirágos távol ablakon.
Oly idegenül integet felém,
És a szemében annyi titok fázik,
És annyi könny és annyi félelem.
Oly nagyon én, és olyan nagyon másik!
Valamit mond is, zengő susogással,
S az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal:
Rég elfeledtük gügyögő szavát,
Csak egy-egy dalos foszlány téved olykor
Valami nagy-nagy messzeségen át.
És ez az arc ilyenkor mindenem.
Mert nem igaz, hogy még mások is vannak:
Az egész élet ez a kis szoba,
Ezek a régi halkszavú hatalmak,
És ez a fázó, hangos hallgatás,
És ez az arc. És semmi, semmi más.
Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet:
Ez az egész. És abba belenézzük
Az életünket.
II. A másikomról
Tudom már, hogy láthatatlan vagyok,
Hogy láthatatlannak születtem.
Azért van, hogy az emberek
Úgy elnéznek mindig fölöttem.
És nem kapott hangot az ajkam,
Kiáltanom is hasztalan.
Egyedül járom a világot,
Látatlanul és hangtalan.
Valaki áll a helyemen.
Egy másik. Azt mindenki látja,
És mindenki ahhoz beszél,
És az mindenkinek barátja.
És az beszél az emberekhez
És a szemükbe mosolyog.
(Egy idegen, egy nagyon-másik!)
S mind azt hiszik, hogy én vagyok.
III. Akikről azt hiszik, hogy én vagyok
Sokszor van úgy, hogy mindent értek.
Ilyenkor a szemébe bámulok
Annak, aki csak árnyék és kísértet,
Aki az én helyemen áll.
Akiről azt hiszik, hogy én vagyok,
És aki idegen, mint a halál.
Ó áldott, áldott ködsüveg!
Mosolygó maszkom, víg búvóhelyem.
Milyen halott vagy, milyen jéghideg!
Szúró szemedből olyan fény rezeg,
Mint egy csikorgó téli éjjelen
Felhők mögött halódó holdsugáron.
De én szeretlek, én mégis szeretlek,
Szegény bolondos árnyék, néma párom,
Bús álcám. Hisz csak te vagy az enyém.
Enyém az arcod és enyém a lelked,
Álomkóros, fehérlő, furcsa lelked,
És nekik mégis te vagy én.
Mert sokszor oly jó megbújni mögéd
És érezni, hogy eltakarsz,
És úgy nézni a nagy világba szét,
És mosolyogni nagy-nagy szeretettel,
Megbékélt, boldog remeteszemekkel
Mindent, ami zsivajgás és mindent, ami harc.
Lásd, én álarcom, én azért szeretlek.
És néha, álmok árnyas estelén:
Úgy tűnik idegen arcod elém,
Mint azok elé, akik rádnevetnek,
S az én nevemet nevezik nevednek,
És azt hiszik, hogy te vagy én.