Szeretett orvosom után kutattam és a Magyar Csoportpszichoterápiás Társaság lapján olvastam az alábi taínmesét:
Élt egyszer egy király és a fele királysága, továbbá a fele-sége. A másik felét elvitte az inflációs ráta meg a vagyonadó. Egy nap a király kitalálta, hogy meg kéne reformírozni ezt a fele hűbele bagázst. Eléje is hívatta a minisztereit, mind a 17-et, találnának-e ki együtt valami okosságot. Na de nem addig a mákos rétes! A király emberei szépecskén egymásnak estek, és rögtön két pártra is szakadtak. Az egyik a fogát szívta, a másik a szívét fogta, de tapodtat sem tágítottak.
Mit volt mit tenni, a király elindult szerencsét próbálni. Ahogy ment, mendegélt, elérkezett egy nagy, sötét felismeréshez: otthon hagyta a mindentudó karizmás kalapját. Vissza is fordult azon nyomban, mert mi lesz, ha egyik avagy másik minisztere megtalálja. Oda lesz a tekintélye. Így is lett. Mire hazaért, egy fő lett a legokosabb. Annyira okos lett, hogy széjjel is feszítette a kalapot az a nagyon nagyra dagadt esze. Mi se maradt abból, hát még nemez.
A királynak se kellett több, az odalett tekintélyét gyorsan visszarakta a zsebébe és pödört egyet a baj száján, mielőtt a torkának esett volna. Mert bizony a miniszterek ilyen toroknak esők lettek.
"Halljátok-e?!" - kezdte a király, de azok nem hallották. Csak villogtatták egymás felé a maradék talantomukat.
"Hát ez már csak így van."- állapította meg a király nagy okosan, mélyet sóhajtott és elkezdett köhögni. Ki is köhögte volna a tüdejét, ha ki nem jön előtte, ami a lelkét nyomta. De kijött, aztán el is szaladt, a király csak nézett utána, mint vakcina a szubkután. Az emberei meg csak szorítkoztak tovább.
Ha ma is félnek, már meghaltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése