Míg ifjú homlokunkon a hajnal koszorúja,
Amíg nevet a napfény és csodákról mesél:
Tárjuk ki a szívünket, hadd járja fürge szél,
És tűzzel simogassa az új nap arany ujja.
Mert szállton száll az óra, s az est jő könnyesen,
Sok bolygó tűz kísért és ingó, álnok árnyak,
És minden régi sírok rémei visszajárnak.
Akkor fáradt szemünket húnyjuk le csöndesen.
És gyújtsuk meg a mécsest, a belülvalók mécsét.
Tüzénél tágult szemmel láss ősi titkokat,
A percek suhanását, a könnyek születését
Titkát a titkos múltnak s a titkosabb jelennek
S az eljövendőségnek, és mindent, és magad.
És sírj egy csendes himnuszt a kettős végtelennek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése