A költő Debrecenről

Büszke vagyok a város kulturális értékeire.
Összegyűjtöttem egy csokorra valót Szabó Lőrinc verseiből:
A Nagyerdő
Az erdő élni kezdett. Ősszel a
játékórára előbb még maga
a tornatanár vitt ki. Azután
rabló-pandúr csábított s a sovány
vackor-szüret. Majd az ibolya és
a szamóca, az ijj s a kelevéz,
a sok szép vessző, sima, suhogó,
mit a bokrok, főleg a mogyoró,
olyan bőven kináltak. Sohase
kellett megvárni: már igérete
elég volt a kalandnak: a terep
maga súgta az eseményeket,
s a lélek hitte őket: boldogan
szárnyalt álmodott izgalmaiban -
s hogy ne legyen minden csak képzelet,
ott volt köröttem az élő keret,
föl, Hadházig, zúgó birodalom,
a zöld erdő a szőke homokon.


Gimnáziumban
Új iskola várt, újabb félelem.
"Ne a gimnáziumba!" - végtelen
rimánkodtam apámnak, ne oda
irasson, elég a polgári! A
könnyem csakúgy folyt... De a kutya, hogy
vízbe dobták, hát mégiscsak uszott:
józan ésszel, vagy csak véletlenűl,
de ment minden; úgy látszik, rendkivűl
hasznos volt az elemi szigora...
S épp a latin lett kedvenc tárgyam, a
régi, nagy Rém: a teljes anyagot
előre a fejembe verte, hogy
amit egy éve a bátyám, Zoli,
tanult, énvelem kérdeztette ki:
s hogy így az amo, amas rám ragadt,
a nem is sejtett, kész tudás miatt,
amely most persze hamar kiderűlt,
mindjárt egy kis becsület vett körűl.

Tavak világa
Kilencszáztíz. Új lakás. Vargakert.
Pestre, Pestről arról jött, arra ment
minden reggel-este a gyorsvonat.
Lent pedig a nagy slak-töltés alatt
gödrök voltak, meggyűltek, vízi fű,
zsombék nőtt bennük, káka, gyönyörű
sás, hínár, egy-egy sárga liliom.
Odajártam. Tűnődtem a pókokon,
ahogy futtukban nyíló pontokat
rezzentettek szét a vizen; hanyatt
evezett a vízi poloska; volt
ebihal, kagyló; fogtam hím csibort,
nagy ezüsthasút, zöldes-feketét,
s csíkbogarat, az szegélyes. Az ég
kék volt a vizen, s lejjebb, pár arasz
mélységben, a síma, napsugaras
homok sárgállt - és én órákon át
néztem: de szép ez a búvár-világ!
Víziborjú
A pocsolyákban - úgy hívtuk: "tavak" -
mint lassú pontok vagy gyors fény-nyilak,
ezernyi élet nyüzsgött, villogott.
Nézegettem a szikrás homokot
a fenekén: fínom szemcséiben
- kagyló, csiga és bogár - mi milyen
barázdát, nyomot húz... - Majd üveget
vittem ki, s egész házunk tele lett
a vizek kisebb-nagyobb szörnyeivel.
Nagy vadászterület volt ez a hely;
hát még mikor rájöttünk, hogy a tó
lakói közt gőte is fogható!
Tucatjával szedtem össze a kis,
párduchasú, tarajos krokodilt,
s hordtam haza. "A vödörből ilyet
nyelt éjjel egy nő!... S ilyen hasa lett!...
Víziborjú!...", mondta egy vasutas.
Én úgy véltem, ez már mégsem igaz.