avagy élettársam a depresszió
Mikor a fecskék útra kelnek,
Nincs erő, mely őket visszatartaná.
Jobb napjaimat is magukkal viszik
Melegebb éghajlat alá.
Lelkem is ilyenkor útra készül
Visszafordíthatatlanul.
Közelít az ősz, már nagyokat mordul,
Szüntelen eső esik, az idő zordra fordul.
Élettársam ilyenkor elemében érzi magát,
Szinte csak az övé vagyok.
Társamnak sosem kívántam,
De nélküle élni, halni sem tudok.
Vajon lehet-e vele együtt élni
Hosszú, elviselhető éveket?
Szabadulni tőle ugyan hogy tudok?
Szemem naphosszat semmibe tekint, réveteg.
A romlás világa, mely körbevesz.
Hiába építek magamnak jobb világot,
Amit más ember örökké tönkretesz!
Inkább kívánnám a másvilágot!
Szunnyadó éjjeli szörnyek ébredeznek,
Engem már talpon találnak.
Ha már nem vagyok jó az embereknek,
Talán szolgája lehetek a halálnak.
Hagyjatok még kicsit, befejezni művemet!
Majd holnap gyertek értem! –
Ha már eddig tűrtem nektek.
Nyugodt lélekkel keljek útra: „Amit akartam, elértem.”
Mindennapi kísértéseim
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése