Volt egyszer egy vak lány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt.
Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. A fiú mindig vele volt.
Mondta egyszer a barátjának:
- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki hozott neki egy szempárt. *
Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
A fiú megkérdezte:
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított.
Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort:
'Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak.'
Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a helyzetünk.
Csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük a változás előtt és ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben.
A történet elolvasásakor mindjárt magamra gondoltam, Angélára és Lórántra.
Valahogy nálunk is így műkődött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése