A falu honlapján tudósítást olvastam egy futóról, aki a folyó torkolatától futva követte a folyó nyomvonalát, határokon át, hogy felhívja az ott élők figyelmét felelősségünkért a folyóért.
Elővettem Szabó Lőrinc versét:
A rét meghal
Szöcske, ökörnyál, réti muzsika.
Bizsereg a nap arany illata.
Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek.
Valami épít, észre se veszed.
Ásitasz, nyujtózol, unatkozol.
Ég s föld lassan mégis megostromol.
Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz.
Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz.
Aztán szétnézel: az ismert világ!
S húnyt szemed már az eget zárja rád.
Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak.
Szálló lepke rajzol új hangokat.
Bőröd ízlel, látni kezd, hallani.
Egész testedet felhő emeli.
Egy dallam visz, de keresztezi száz.
Benne zümmög a tegnapi darázs!...
Emléked van, s nem sejti maga sem.
A rét meghal. - De te tudod, milyen!
Egy kép sejlik fel előttem.
A Tiszán pontonhíd vezet át, Tiszadob felől Tiszalúc irányába.
Az egyik oldalról a másikra sétálva gyönyörködhetünk a folyó látványában, tágas, érintetlen rétek pompáznak.
Tiszadob fiataljai lelkesen követték a futót.
Vajon mi is követjük Őt?
Jövőre is lesz még mit mutatnunk gyermekeinknek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése