Húgom, Aranka közelgő kerek születésnapjára készülve írom a következő gondolatsort.
Amolyan verbális szlájdsónak szánom.
Ha valaki életutumlat szemléli, azt látja, hogy egész életünkben kerülgettük egymást.
A pontosabb megfogalmazás: egymás mellett álltunk.
Ötven éve, egy napsütéses napon, egy ötéves forma kisfiú, izgatottan várakozott a pásztói kórház udvarán álló Pobjeda vezetőülésén.
Édesapja és hatvani rendőr nagybátyja ígérte, hogy kishúgot kap, ha jól viselkedik.
Azután édesanyja jelent meg, egy pólyába bebugyolált fekete hajú babával.
Nagy volt az öröm a családban.
A következő felvillanó képen a riadalmat látom tükröződni kishúgom szemében, a hatvani kórház hűvös kórtermében.
Anyából mindenféle csövek lógnak.
Már nem válaszol, hideg a keze.
Mi történt?
Apa vigasztalanul zokog, mi vele sírunk.
Nagymama záhonyi kis háza udvarán, egy koporsó körül, temérdek szomorú ember.
Az egész világ egy nagy szomorúság.
Ugyanezt látom kishúgom szemében Petőfibányán, a ruhaüzletben, ahol fekete blúzt keresünk egy újabb temetésre.
Azután örömtől csillogó szemeket látok a Lórántffy Kollégium társalgójában tükröződni ezekben a szemekben, amikor megpillantjuk, megpusziljuk egymást.
A következő képen Selypen vagyunk.
Aranka bejelentette házasságkötését Lacival és a baba érkezését.
Sem munkahely, sem lakás.
Nekem már van lakásom Sárbogárdon.
Nekünk már van közös otthonunk Sárbogárdon!
A dunaújvárosi kórház szülészetén, Aranka boldogan, büszkén szorítja magához Dávid gyermekét.
Irígykedem.
Boldog vagyok.
A következő képen, Miskolcon, az albérlet szobájában Ágnes és én igyekszünk a kis csöppség kegyeibe férkőzni.
Valamit elronthattunk, mert gügyögve totyog hozzánk, pelusát böködve ujjaival.
Ott a bibi!
Azután Tiszadobon vagyunk, a futrinka utcában.
Aranka a piciny gyermekszobában csücsül a szőnyegen.
Körötte a négy gyönyörű gyermek.
Magam is ott ülök közöttük, elkerekedett szemekkel hallgatom az esti mesét.
A következő képen Tiszadobon, saját kertes házunkban látom Aranka szemében az aggodalmat.
Valamit elrontottam.
Félt, de nemítél el, nem haragszik.
Azután szikrázó szemeit látom, a nyíregyházi kórházban.
Kétségbeesést, de nem tehetetlenséget.
Azután Tiszadobon látom a gyerekek körében, akik saját édesanyjukként tekintenek Rá.
Ma, azért imádkozom, hogy még sokáig töltögethessem verbális képkeretemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése