Volt már olyan, hogy valaki mondott vagy tett valamit, aztán ez benned nagyon rossz érzést keltett? Majd az egészről csak hallgattál? Nem mondtad el az illetőnek, hogy ez neked fáj és mit szeretnél másként? Ugye volt ilyen?
És újra megtörtént az esemény és te még mindig csak magadba fojtottad?
Milyen érzelmek kezdtek el benned ébredezni?
Felháborodás, harag, düh, méreg, gyűlölet?
És utána mi történt?
Esetleg azt gondoltad, hogy fúvódjon fel vagy, hogy száradjon le valamelyik testrésze? Vagy szóban olvastál rá valamit? Bíráltad-e? Esetleg behúztál neki vagy csak ellehetetlenítetted?
És emlékszel, hogy utána milyen jól érezted magad, hisz megbüntetted? És jogosnak is érezted, hogy bűnhődnie kell, hisz annyiszor nem vette észre, hogy te mit szeretnél, mire lenne szükséged. Pedig már tudnia kellene…
Egy 34 éves fiatalember mesélte az egyik tréningemen:
Egymással szemben van az íróasztalunk a kollegámmal. Kávézás után a csészéjét évek óta az én asztalomra teszi. Az elején nem volt ezzel nagy gond, de aztán meguntam. Először csak bosszantott, majd elkezdtem mérges lenni rá, de nem szóltam, "majd csak észreveszi magát". Hát nem vette észre. Később dühös lettem és a végén már gondolatban meg is tudtam volna ölni, de még mindig nem szóltam. Viszont észrevettem, hogy különös kéjjel tölt el, ha „elfelejtem” átadni az üzeneteit vagy ha az asztalon hagyott mobiljának kitörlöm a telefonkönyvét, majd látványosan felveszem a földről, ahova előzőleg én dobtam le. Ez aztán az igazi káröröm, de legalább megkönnyebbültem.
A kollega sem hülye, feltűnt neki ez a sok „véletlen” dolog. Kezdett gyanakodni, majd azt vettem észre, hogy direkt keresztbe tesz nekem. Büntet engem…. Hm… még neki áll feljebb. Teljesen egyértelmű, hogy ezt rossz indulatból tette….. Pedig ki az, aki a csészéjét mindig az asztalomon hagyja?
- Rövid beszélgetésünk után a fiatalember rájött hogy legalább három választása van. 1: ott hagyja a munkahelyét, 2: ha nem gyilkolják le addig egymást, akkor nyugdíjig szívhatják egymás vérét vagy 3: a következő alkalommal, amikor a csészét az asztalára teszi a kollega, ezt az Erőszakmentes Kommunikáció 4 lépését felhasználva, kitisztázza.
A történet a következő képen alakult. Fiatalemberünk e képen szólt kollegájához az Erőszakmentes Kommunikáció 4 lépését használva: (1. lépés): Laci, amikor a kávéscsészédet az íróasztalomra teszed, (2. lépés) mérges vagyok és egy kicsit tehetetlennek is érzem magam, (3. lépés) mert nekem fontos a rend és a precizitás, különösen a munkahelyemen. (4. lépés) Ezért arra szeretnélek kérni Téged, hogy mostantól tedd már a mosogatóba.
Fiatalemberünknek még hányingere is lett a végére. Na nem attól, hogy a kollega azt válaszolta, hogy: ez csak természetes és onnantól kezdve sosem hagyta az asztalon a csészét, hanem attól a felismeréstől, hogy „csak ennyi volt az egész” és ezt nem merte bevállalni éveken keresztül. Ezért volt neki annyi nyugtalan éjszakája. Még a mennyasszonyával is többször összeveszett emiatt.
Hát igen. Kérdés, hogy tiszteljük-e magunkat, annyira, hogy az első adandó alkalommal, amikor még csak a düh csírája van bennünk, kimerünk-e magunkért felelősen állni? Kimondjuk-e az érzelmeinket vagy hagyjuk, hogy időzített bombaként dolgozzanak bennünk...?
/ Az SZ I Akadémia alapján/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése