A hold beszűrt a kunyhórepedésen,
Ezüst almot hintett szerte szépen.
A glória már fényes-messze zengett.
Elaludtak. Szendergett a Gyermek.
Mária édesen a bölcsôre hajolva,
József, az ács, s fejénél a szalma.
Aludt a csacsi és a hű ökör,
Ez éjjel nem riadt egy kutya sem föl.
Bogrács alatt a tűz. Csuporban a tej.
A fák, a bokrok, mind. És száz virágkehely.
Aludt a jószág. A tágas gádorok.
A mindig virrasztó csordapásztorok.
Egy kis bari, tán álmán, bégetett,
Sóhaja gyapjak tavába veszett.
Aludt a ház. A csend. A kispatak.
Háztetôn a nád. S a házelôtti pad.
Aludt a szerszám, a szíjj. Ostoron a nyél...
A gyalogúton állva, elaludt a szél.
Gyöngytollú szárnnyal, mind, a madarak.
Aludt az éj is, egy nagy fa alatt...
A glória már csak szinte zümmögött,
Mint a hold zenéje, alvó fű között.
A Hűség virrasztott
Léptét hallani,
Hogy ébren legyen itt
Mindig valaki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése