Az utolsó napot már magamban töltöttem.
A szobatársak vagy hazamentek, vagy másik szobába helyezték őket.
A szomszéd kórteremben fekvő betegek kérdezték, nem zavar- e, hogy magam maradtam.
Szeretem a jó társaságot, nem bánt, ha magamban vagyok.- feleltem.
Nem tettem hozzá, csak gondoltam, hogy szerencsére egy ideje magamban sem vagyok egyedül.
Nem fejtegettem tovább hitbéli meggyőződésemet.
Este azért egy kicsit zavart a síri csend.
Nem tartott sokáig.
Tíz óra tájban hozták a betegszállítók Pista Bácsit.
Már az elhelyezkedése is csatazajjal járt, különösen, hogy időnként nagyokat káromkodott.
Szerencsére nem horkolt.
Viszont időnként akkorákat dörrentett, hogy gondolkodtam, menedékjogért folyamodok a nővérkékhez, hiszen a tömegpusztító fegyvereket a világszervezetek betiltották, de én életveszélyes fenyegetettségben vagyok.
Túléltem az éjszakát.
Másnap reggel, végre fény derült a titokra.
Megérkezett kezelőorvosom.
Elárulta bentlétem okát, az általa levont következtetéseket, javaslatait.
Ígérte, ebéd után elkészíti zárójelentésemet, majd hazaenged.
Betegszállítót kértem hazautazásomhoz, mert a családban, barátaim körében senki nem tudott segíteni.
Nem tudtam, minek tettem ki magam.
Vizit után kilenc órakor összecsomagoltam, majd a kórterem székére ültem.
Vártam.
Délután háromkor még mindig.
Kicsit már türelmetlen voltam, de a nővérke nyugtatott, hogy már megrendelték a mentőt.
Délután négy órakor megjöttek.
Este hat órára otthon voltam.
Boldogság áradt szét bennem.
Csak az a kérdés, vajon a végjáték mikor kezdődik, mire van időm?
Hiszek, reménykedem, imádkozom.
Mindenesetre a László Atyától kapott Irgalmas Jézus képet bekeretezem és jól látható helyre teszem a szobámban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése