A Karinthytől kölcsönzött cím kicsit sántít, mint jómagam.
Az én kórképem talán a kezelés végére elkészül.
A kórház korképét magam is le tudom írni.
Mindenekelőtt az jut eszembe, hogy a magyar egészségbiztosítás- röhej.
Vagy legalább egy:
„Vöröskeresztrejtvény”.
Az első fejtörést az okozta számomra, hogy ki az én kezelőorvosom?
Mivel a Sürgősségi Osztályról kerültem ide, nem magam választottam meg személyét.
Így azután, jöttek, mentek az orvosok, tárgyaltak, elemeztek, véleményeztek egymás között, csak velem nem közöltek semmit.
Elkeseredésemben, az egyik vizsgálat alkalmával a vizsgálóorvost kértem, árulja el kezelőorvosom nevét.
Erre tehát fény derült, egyenlőre más nem.
Nem tudtam, kit kérdezzek állapotomról, kezelésemről.
Nem így Józsi Bácsi, akihez az osztályos főorvos a takarítókat megelőzve érkezett.
Hajnali hat órakor már kiselőadásban magyarázta az ágy lábánál, a szervezetbe bevitt és leadott folyadékmennyiség, valamint az alkalmazott gyógymód összefüggéseit.
Valószínű, náluk az orvos- beteg bizalom meg lett alapozva némi készpénzzel.
Józsi Bácsi régen otthon van, én pedig töprenghetek:
Mi lesz veled Emberke?
Új szobatársam, Laci Bácsi mesélte, hogy a Rehabilitációs Osztályról érkezett.
Hajnali négy órakor nagydarab szőke matróna rontott be a szobába.
Micsoda kanszag van itt?
Tessék kiugrani az ágyból, mosakodni!
Laci Bácsi megszeppenve jelezte, hogy jobb oldala teljesen béna, egyedül képtelen megmosdani.
Én pedig nem azért vagyok itt, hogy magát tejbe- vajba fürösszem!
Azzal elviharzott.
Ilyenek is vannak.
Szerencsére nem ebben volt részem.
Megfelelő az ellátásunk.
A zajos, füstös utcára.
Az étkezésre sem lehet panaszunk.
Mert nincs kinek.
Változatos.
Például a leves hőmérséklete.
Hol hideg, hol langyos.
Legalább mindenki a gyógyulásra, mielőbbi hazakerülésre fordítja energiáit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése