A levélbontás öröméről

A napokban hosszú levelet kaptam Zsuzsitól, Kanadából.
Mérhetetlen boldogság volt mindannyiunk számára, mert keveset tudtunk Róla.
Leveléből kiderült, hogy férje halála után újraépítette életét, boldogan él új párjával Roberttel.
Írt arról, hogyan él, mennyire elfoglaltak a napjai.
Mégis vette a fáradságot, leült és csak velünk foglalkozott.
Az elektronikus levelezés csodálatos dolog.
Számítógéphez ülök, levelet írok, pár kattintás és gondolataimat máris olvashatják barátaim.
Én ezzel a csodával igyekszem helyesen élni.
Ha levelet kapok, máris válaszolok rá, ha nem hosszabban, legalább annyit írok vissza, hogy köszönöm.
Csak a tolakodó, vagy az emberi hiszékenységre alapozó” kamu” leveleket és íróikat utasítom vissza.
Tegnap este a debreceni rádióban hallgattam bele egy beszélgetésbe, amiben megemlítették, hogy Albert Schweizer milyen nagy figyelmet, gondot fordított, hogy minden levélre válaszoljon.
Úgy tartotta:
Nem tudhatom, hogy ennek az embernek milyen nagy szüksége van rám.
Gondolkodásáz szimpatikusnak, követendőnek tartom.
Ez indított arra, hogy egy kicsit utánanézzek ennek a Nobel- békedíjas, német filozófus, orvos, tanár , orvos, orgonaművész gondolkodónak.
Még felsorolni is sok volt.
Afrikában, ahol kórházat alapított, leprásokat gyógyított, egyszerűen úgy nevezték: A Nagy Fehér Varázsló.
Filozófiáját Veletek is megosztom:
Schweitzer világnézete az élet tiszteletén alapult. Nézete szerint a nyugati civilizáció hanyatlóban van, mivel fokozatosan elhagyja etikai alapját – az élet igenlését. Szilárd meggyőződése volt, hogy az élet tisztelete a legmagasabb rendű alapelv, ezzel bevallottan ugyanazt az irányzatot képviselte, mint Lev Tolsztoj. Néhányan Assisi Szent Ferenchez hasonlították, amely hasonlat ellen nem tiltakozott.
Schweitzer véleménye szerint az élet és a szeretet ugyanazon az alapelven nyugszik: tisztelet az élet minden megnyilvánulása iránt és személyes szellemi kapcsolat a világmindenséggel. Ennek megfelelően, az etika abban áll, hogy minden egyes élőlénynek az élniakarását ugyanolyan tisztelettel kell fogadni, mint a sajátunkat.
Ahogy belépünk a világba, szörnyű dráma játszódik le: mindenki élni akar, és ha együtt nézzük ezeket az egyéni vágyakat, akkor egymással szembe fordulnak. Csak a gondolkodó élet az, amely tudatában van a többiek élni akarásának és szolidaritást vállal vele. Ez a szolidaritás azonban nem válik valóra, mert az emberi élet nem tud kiszabadulni abból a szorításból, hogy más ellenében kell megélnie. De egy etikus lény igyekszik kiszabadulni ebből a szorításból, valahányszor csak alkalma nyílik rá.
Schweitzer egész életében az élet tiszteletének a védőügyvédje volt. Úgy vélte, hogy a felvilágosodás kora lezüllesztette saját magát, mert a gondolkodása nem volt elég megalapozott. Ezért az emberiség új reneszánszában és felvilágosodásában reménykedett. Egy olyan emberiségben hitt, amely sokkal mélyebben tudatában van a világegyetemben elfoglalt helyének.
Az élet tisztelete, amely a saját életakarás megismeréséből származik, oda vezeti az egyes egyént, hogy életét más emberek és minden élő teremtmény szolgálatának szentelje. Schweitzer azzal vívta ki a tiszteletet, hogy ezt az elméletét a gyakorlatba is átültette.