- A sors úgy hozta, hogy Angéla édesapja állapota felől érdeklődtem, mert szívműtéten esett át.
- A vonal másik végén Angéla édesanyja szólt a telefonba.
- Csak rövid ideig tartott beszélgetésünk, mert amikor azt hallottam, hogy minden bajomnak az az oka, hogy nem voltam őszinte.
- Nos ekkor udvariasan befejeztem a beszélgetést.
- Bántott a dolog, mai töprengésem is ide vezetett vissza.
- Egész életem igyekeztem úgy vezetni, hogy tetteimért soha ne kelljen szégyenkeznem.
- Így aztán mindenkor, mindenkivel őszinte lehetek, mert a hazugság távol áll tőlem.
- Bűnnek tartom, amit nem veszek a nyakamba.
- Persze az én felfogásommal kiszolgáltatom magam a rosszindulatú embereknek.
- A bevezető gondolatban említett megjegyzésre csak úgy reagálok, hogy megbocsájtok az ellenem vétkezőknek.
- Előveszem Karinthy Frigyes kedvenc versét:
Karinthy Frigyes:
Előszó
Nem mondhatom el senkinek,
elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülöm,
mindnyájotoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy megy egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a félúton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott rá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak,
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanúskodom a napról, hogy ragyog.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem, s dadog a szám.
Elmondanám, az út hova vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb a mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérelek,
Engedjetek fel a lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit elmondok mindenkinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése