Felnőtt életem végigkísérte egy saját gyermek utáni vágyódás.
Talán szüleim korai elvesztése, talán az motíválta, hogy 14 éves fiúgyermekként kishúgot kaptam.
Babáztam, mert az érzés-
Hogy magamhoz ölelhetem, érezhetem az illatát, láthatom angyali tekintetét, hallhatom gőgicsélését, megfoghatom a kezét, beletúr a hajamba-
Sok mindent visszaadott, ami addig hiányzott az életemből.
Ezek motiváltak abban, hogy amikor első házasságomban azt éreztem, nem kaphatom meg ezt az ajándékot, békésen elváltam feleségemtől.
Debrecenből Tiszadobra mentem, ahol a Gyermekvárosban, állami gondozott gyermekek között kerestem a boldogító érzést.
Majd megtaláltam az akkor hatéves Lórit és édesanyját, Angélát.
Összekötöttük az életünket.
Volt kinek meséljek esténként, lefekvés előtt.
Volt, akinek fogjam a kezét, iskolába kísérjem, segítsek a ház i feladat elkészítésében.
Tanítottam énekelni, szerelni.
Örömét, biztonságát vigyáztam minden nap.
Igyekeztem édesapaként élni mellette.
De becsaptam magam és talán Őt is.
Tudnom kellett volna, mert a gyermekvárosban megtapasztaltam, hogy bármit tehetek, az édesapát nem pótolhatom.
Szinte reszkettem értük.
„ Lopni, csalni, hazudni lettem volna képes” értük.
Nem tettem, de önmagamból sok mindent feladtam.
Sajnálom, hogy életünket külön utakra kellett terelnünk.
Hiányukat máig is megszenvedem.
Nem vagyok keserű, néha egy kicsit szomorkodom, mint most is.
De Kalkuttai Teréz Anya gondolatát tartom szem előtt:
A Jézus iránti szeretetnek annyira be kell töltenie értelmünket és szívünket, hogy többé már nem tulajdonítunk figyelmet az emberi érzelmeknek.
Féltő gondoskodással maga Jézus fogja megóvni azok a szívét,
akik neki adták magukat.
Kalkuttai Teréz Anya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése