Kt.
„Csodákat kik látni vágytok, kik az élő hit birtokába akartok jutni, jöjjetek Szent Antalhoz, mert ő Fekélyt, nyomort, vétket, halált, Sátánt, elűz, gyógyulást hoz. Hiszen Szent Antalnak imájára Tenger enged, bilincs törik, Az elveszett tagot, vagyont, s hitet, Ifjú és agg visszanyerik…”
A korábbi két elmélkedésünkben arról beszéltünk, hogy Szent Antal közbenjárását kérve, az egyik legfontosabb kincset, értéket az „ÉLŐ HIT”-et! - kellene visszaszereznünk, vagy felfrissítenünk – mert hit nélkül nem lehet senki sem kedves Isten előtt.
Ugyan akkor a Krisztus követéséhez nem elég a pillanatnyi lelkesedés! Akinek csak felszínes a hite, az nem fog Krisztus mellette kitartani. Ha hűségesen ki akarunk tartani mellette, akkor el kell mélyítenünk, élővé kell tennünk a hitünket, akkor hitünknek hatással kell lennie életünkre, mindennapjainkra. Ha őszintén hiszünk, akkor Isten arra indít minket, hogy igaz, erkölcsös, imádságos, jócselekedetekben gazdag életet éljünk. Hitünk őszinteségének fokmérője az, ahogyan az életünket leéljük.
A híres rabbihoz bekopogtatott egy zsidó fiatalember, és elmondta: a városban, azt beszélik, eljött a megígért Messiás. A rabbi az ablakhoz lépett, szélesre tárta azt, kinézett az utcára, majd így szolt: „Ne félj, még nem érkezett meg. Az emberek még mindig gyilkolják egymást, a testvér haragban él a testvérével, a fegyvereket még nem olvasztották be ekevassá, a betegségek és a halál még mindig pánikot okoznak, és mindaz, aki hívőnek vallja magát, valójában még mindig nem hisz”.
Igen, az a nagy kérdés, hogy mi, akik hívő keresztényeknek valljuk magunkat hiszünk-e Istenben, és pedig úgy, hogy hitünk eleven bizonyíték, tanúságtétel legyen amellett, hogy az Istennel való élet jobb, szebb és boldogítóbb, mint a közömbös vagy istentagadó élet? Ha kellő meggyőződéssel és átütő erővel akarunk tanúságot tenni Istenről a modern életben, akkor ehhez az első lépés: hitünk, lelki életünk élővé, személyessé tétele.
Hitünk élővé tételének útján az első lépés, hogy ne csak megszokásból és hagyománytiszteletből, hanem meggyőződésből legyünk vallásosak, hívők. Valahogy úgy, mint szt. Pál apostol, aki azt mondotta: Hiszek, mivel meggyőződtem az igazságról. Tehát, nem azért hiszek, mert vallásos családba születtem vagy, mert vallásos módon neveltek, hanem azért, mert én magam meggyőződtem az Igazságról.
Az ószövetségből ismerős előttünk Ábrahám, aki a meghívásában és a meghívásra adott válaszában tapasztalatból ismeri meg Isten nagyságát és megbízhatóságát. Olyan mértékben növekszik hite, amilyen mértékben megismeri és megszereti Istent. Ez a rejtélyes kis szó, Isten lassan az ő számára jelentéssel teljes szóvá lesz, de ez az átalakulás lassan, szenvedésekkel, megpróbáltatásokkal fűszerezve történik. Ábrahámnál ez a hitben való előrehaladás példaszerű: Isten szólt, Ábrahám válaszolt. „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked”. El kell mennie, a számára otthonos világ biztonságát maga mögött kell hagynia. Ehhez jön még hozzá, hogy Ábrahám kihívásához nincs semmiféle magyarázat. Isten, ezt a férfit tulajdona és országa biztonságából a bizonytalanba hívja. És ő meghallja a hívást és megy - ez a hit.
Kt. Minél elevenebb, élőbb valakinek a hite, Isten annál inkább belép az életébe, mígnem mindene lesz, élete egyetlen nagy valósága, akiért érdemes élni, akiért érdemes minden áldozatot meghozni, miként tette Ábrahám is.
Azonban nem is olyan könnyű hinni. természetes, hogy az emberi értelem kételkedik abban, amit nem lát és nem tud felfogni.
Egyszer egy ateista, aki hegymászáskor leesett a szikláról. Zuhanás közben elkapta egy kis fa ágát. Miközben ott lógott a felette lévő ég és a mély szakadék fölött érezte, hogy nem lesz sokáig ereje kapaszkodni. Ekkor eszébe jutott valami: - Isten! - kiáltotta torka szakadtából. Csend. Semmi válasz. - Isten! - kiáltotta még egyszer - Ha létezel ments meg, és én megígérem, hogy hinni fogok Benned, és másokat is a Te hitedre fogok tanítani. Ismét csak csend. Már majdnem elengedte az ágat kétségbeesésében, amikor egy hatalmas hang dörgött végig a völgyön: - Mindegyik ezt mondja, amikor bajban van. - Nem, Istenem, nem! - kiáltotta most már reménykedve. - Én nem olyan vagyok, mint a többiek. Látod, halván hangodat, én már el is kezdtem hinni Benned. Most már szabadíts ki innen, és hirdetni fogom nevedet az egész földön. - Na, jól van - mondta a hang. - Megmentelek, engedd el az ágat. - Hogy engedjem el az ágat? - Kiáltotta tébolyultan az ember. - Hát azt hiszed, hogy megörültem?
Igen, a hit sokszor örültségnek látszik. Ábrahám esetében is annak tűnt, amikor kész volt feláldozni egyetlen fiát. Elképzelhetjük, hogy az idős Ábrahám számára milyen kemény próbatétel volt az, amikor Isten egyetlen fiának Izsáknak feláldozását kérte tőle. Egészen biztos, hogy ekkor Ábrahámnak nem volt könnyű hinni. Minden bizonnyal az a három nap, amelyre Ábrahámnak szüksége volt ahhoz, hogy eljusson az áldozat bemutatásának színhelyére, Horeb hegyére, életének legrettenetesebb három napja volt, annál is inkább, hogy e nehéz próbatétel idején senkihez sem fordulhatott, aki vezetője lehetett volna, aki lelki tanácsot, segítséget nyújthatott volna neki. Az egyetlen, amit tulajdonképpen tud, az, hogy az ismeretlen Isten szavahihető. Ez a hit lényege: meg vagyok győződve Isten szavahihetőségéről, igazmondásáról, ahogy mondtuk korábbi elmélkedésünkben is.
Ábrahám fájdalma minden lépéssel mélyül, amint Izsákkal az útón az áldozati hely fele halad. Izsák mostanáig mit sem tud arról, ami rá vár. Az ólmos hallgatásból kis dialógus alakul ki. Izsák apjához fordul: „Apám!” Benső gyengédséggel válaszol Ábrahám: „Igen fiam!” És most az ifjú kérdése, aki nyugtalan lett, mert megérezte, hogy valami nincs rendben: „Itt a tűz és a fa, de hol a bárány az égőáldozathoz?” Ábrahám így válaszolt: „Isten majd gondoskodik az áldozatról fiam”.
A keserű irónia abban van, hogy Isten iránti szeretete éppen fia miatt növekedett - mert Izsák Isten ajándéka volt számukra idős korukban - és Isten most éppen ezt az ajándékot követeli vissza. Ábrahám teljesen összezavaródik: „Isten majd gondoskodik az áldozatról fiam”, a kétségbeesés kiáltása, a férfi zokogása ez, aki könnyeit többé nem tudja visszatartani. De a bizalom kiáltása is, a fájdalmas és végtelenül kemény bizalomé.
A hit nem azt jelenti, hogy minden kérdésre meg tudunk válaszolni. A hit azt jelenti, hogy erőnk és bátorságunk van tovább menni akkor is, ha a választ nem ismerjük, hanem csak homályos sejtés vezet, hogy egyszer majd megvilágosodik minden. A hit olyan élet-magatartás, amelyet csak nagyon lassan, sok válság árán tudunk elnyerni. Ábrahám kiállja a kemény próbát. Mivel a teljesen kilátástalan helyzetben „nem kételkedett hitetlenül Isten ígéretében" ezért visszakapja fiát.
Kt. Ábrahám a próbatétel után más ember lett, bár külsőleg semmi váltózás nem látszott rajta. De bensejében egészen átalakult, új emberré vált. Ezt az átalakulást az a határtalan bizalom és hit eredményezte, amivel a legkétségbeejtöbb körülmények között is rá tudott hagyatkozni Istenre. Ettől a pillanattól kezdve életének minden mozzanatát és eseményét a hit fényében nézte és értelmezte.
Kt. A hit Isten ingyenes ajándéka, viszont aki megkapta a hit ajándékát, nem élvezheti azt önző módra, hanem a szeretet parancsa értelmében tovább kell adnia másoknak is. „Úgy világítson a ti világosságtok az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat” (Mt.5,16).
A hit továbbadása mindannyiunk súlyos kötelessége. Éppen ezért arra küld bennünket az Isten, hogy szerepünk a kovászé legyen, mintegy belülről szenteljük meg a világot. Ránk vár az a kényes feladat, hogy a modern, szétszórt, a hit, vallás és Isten iránt gyakran közömbös és ellenséges társadalomban, az élet minden területére és állapotába elvigyük az evangéliumot. A világban élő keresztények sajátos küldetése ez, minthogy a társadalomban élve és azzal összeforrva mindenütt elérhetik az embereket: otthon a családban, a munkahelyen, az utcán, a szórakozóhelyen...
Azonban nagyon kell vigyázni, hogy vallott hitünk, az általunk hirdetett evangélium és életvitelünk, magatartásunk között szoros egység legyen. Ezért szögezi le a II. Vat. Zs. „Korunk súlyos tévedései közé kell számítani a sokaknál tapasztalt hasadást vallott hitük és mindennapi életük között”(G:5.43). Ez árt az evangéliumnak. Senki sem ad hitelt annak, aki szavaival hirdet egy tanítást, de azt nem éli, sőt magatartásával meg is tagadja. Hogy jobban megértsük: Ne ítélkezz, tanítja a Biblia, mi pedig templomba járunk, szentségekhez járulunk, de ugyanakkor nyugodtan ítélkezünk, kritizálunk, pletykálunk, olykor még a rágalomtól, a mások becsületében okozott kártól sem riadunk vissza…
Már maga az Úr Jézus is megmondotta: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: - Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21). Márpedig Isten akarata nem az, hogy üres formaságokhoz ragaszkodjunk, hanem az, hogy vallásos gyakorlatainkat megtöltsük hitből fakadó élettel. Gondolok itt az Isten és a felebarát iránti szeretet konkrét tetteire: a napi bensőséges imára, a vasárnap és ünnepnapi szentmisén való tudatos és tevékeny részvételre, a rendszeres és őszinte szentgyónásra, a ragaszkodó szeretettel végzett gyakori szentáldozásra, az egyház támogatására, a gyerekek vallásos nevelésére, a mások becsületének tiszteletben tartására, stb.
Ne feledjük a hit és a szeretet párhuzamosan haladnak ebben az életben, egyik a másikra támaszkodik, halad előre: az ember nem szeretheti az Istent, ha nem hisz benne, ugyanakkor nem hisz hatékonyan Istenben, ha hite nem borul virágba a szeretettől és a szeretetben. A hit és a szeretet teszik lehetővé az embernek, hogy megtalálja Istent, és vele egy meghitt baráti kapcsolatba lépjen. Ugyancsak a hit és a szeretet teszi lehetővé azt, hogy az ember embertársának ne farkasa, hanem felebarátja, őszinte jóakarója legyen: hogy a házasok vállalják a gyermek áldást, hogy a szülök megfelelőképpen gondoskodjanak gyermekeik testi és lelki életéről, hogy a gyerekek kellő tisztelettel és szeretettel törődjenek szüleikkel különösen akkor amikor azok idős korra jutnak vagy betegágyba kerülnek, hogy a tehetősebb ember szívesen siessen segítségére a nélkülöző, szükséget szenvedő embertársának.
K.t. Befejezésül elmondhatjuk, hogy csak akkor állíthatjuk magunkról, hogy az élő hit birtokában vagyunk, a hitet csak akkor leszünk képesek tovább adni, ha vallott hitünk és életvitelünk, magatartásunk között szoros egység van, ha nem kétfajta életet élünk, egy úgynevezett vallásosat a templomban, hivő környezetben és egy pogány, durva életet a szürke hétköznapokban, - hanem csak egyet, de azt ízig-vérig keresztény módón. Ha képesek vagyunk megláttatni a hit lényegét, ha képesek vagyunk megtapasztaltatni a vallásos élet pozitívumait és mindazt a pluszt, amit a hit nyújt nekünk az istennélküli világgal szemben, ha életünkkel bizonyítjuk, hogy az Istennel való élet a nehézségek ellenére is, örömmel telitettebb, szebb és boldogabb, mint az Isten nélküli, akkor egészen biztos, hogy környezetünk fogékonyabb lesz a hitre, vallásos életre. Ámen
Forrás: Kaplonyi Barátok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése