Uram, a vezérségükbôl kicsöppent Vezérek
kezüket tördelve vádolnak Téged:
hogy elhagytad juhaidat,
hogy farkasok falkája
vérrel trágyázza piros-temetôvé a földet.
Pedig bűneink súlyától billent meg a földgolyó:
s most ôrült iramban
vitustáncot jár a bolygók között.
A multak mocsaraiból
fekete gôzök szállnak az égre:
kénköves bűzű keserűségbôl,
kínokból, kiömlô könnyekbôl,
szenvedô szívek sóhajaiból
feketén, feketén illantak a ködök,
rárakodtak a menny boltozatára:
hogy nem láttuk az álmodoztató holdat,
a reményt remegô csillagokat,
s nem láttuk, Uram, az arcodat...
a sötétben hiába csörgedezett sebeid vére;
ôk nem hallgattak rá...
Hiába fáklyázott
vörösen izzó napként a te Szíved,
hogy termôvé melegítse a földet:
ôk nem csapolták le a nyomor mocsarait,
s a feketeködös égen meghaltak a sugarak...
Ôk nem szerették a szegényeket,
a te juhaidat
nem vezették szerelmed örök forrásaihoz,
azok bitangjára botorkáltak a sátán tarlóin,
s elepedtek a szomjúságtól...
Frázisok arany pórázán vezették a szíveket.
(Pedig minden szív egy külön óra,
más-más pergetéssel pergeti
az örökkévalóság perceit,
a Te dicsôségedet...)
A fekete felhôkárpitok mögött
hiába ontotta nap-tüzét Szíved...
Paloták épültek a hazugság márványából,
bíborágyon kéjelgett a Bujaság,
mámorok borától ájuldoztak a Kevesek,
míg kint a mennyboltot öklözve
vonított a milliótorkú Nyomor!
De most:
tettre ébredtek a milliók!
A népek lelkiismerete,
mint rémes hajnal-hívó kakas,
a hegyek csúcsán csattogtatja szárnyát,
s lángvörös tarajával
rést fűrészel a beborult égbolton:
hulljanak a nyomor Jerikó-falai,
repedjen, nyiladozzon az Éj méhe:
s a pipacsos pirkadás kapuján
szülessen meg az új világ!
Izgultan remeg a vajúdó Éj...
Testvéreim, énekes madarak!
Szárnyaljatok a szívemmel
a hajnal elé!
Most belétek villanyozom az akaratomat:
föl a fákra, az égre, a rétre,
lábujjhegyen lessük, hogyan vajúdik az Éj...
Felejtsétek el a múltak dalát,
s nyitott fületekbe belehipnotizálom
a jövô zenéjét:
Minden szem a hajnalt lesse!
Minden hangszál a hajnalt hívja!
Minden ritmusban a szívem dobogjon,
s robajos rikkantásunkra
pusztuljanak a pokoli kárpitok,
omoljanak a Jerikó-falak!
Minden, minden!
S ti, kiket az Úr eszközül választott,
kik földi paradicsomot prédikáltok,
szárítsátok ki a múltak mocsarait,
töltsétek be a korgó gyomrokat,
állítsátok el a könnyek patakját,
a bánat-áztatta szemgolyókon
táncoltassátok az öröm mosolyát,
tömjétek be a vágyak tátongó szakadékait:
minden hegyet hordjatok le,
minden völgyet hányjatok be,
egyengessétek az Úr útját,
viruljanak ki körülötte
az áhítat, szeretet szelídkék virágai,
s jöjjön el az Ô országa...
Hajnali harangszó, 1923
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése