A múltam. Sok szó kell, hogy jellemezzem:
sok volt a szín, sok volt a vágy körültem,
azt hittem, énem kibogozhatatlan,
azt hittem, létünk végejárhatatlan,
apró kis földi fények bámultattak:
csiszolt köröm, kacérkodó tekintet,
azért csak mentem, bárha csigalépttel
a Fény felé, s a hegyek rám-mutattak:
ott vándorol egy ifjú földi ember.
A jelenem. Kevés szó is kimondja.
Mint érni kezdô körtébôl fanyarság,
a földnehézkesség törvénye tűnik
testembôl: egyre gyorsabb léptű lábam,
a szívem egyre-egyre jobban szárnyal,
mint ôszi tájról menekülô fecske,
a Fény felé, és minden egyszerűbb lett,
s a hegyek egymást kérdezik titokban:
ki ez? mi ez? hová megy oly sietve?
Jövôm talán csak tiszta lendület lesz.
Mérföldes léptű férfit fogtok látni,
ki meztelen megáll a horizonton,
kitárt karokkal, fényesség körülte,
a Fény átszúr a testén röntgenezve,
és nem lesz benne semmi földi szépség,
a hegyek térdre hullnak mind elôtte,
míg fénybe foszlik, mint a nyári pára...
Az ember és az árnyéka, 1930
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése