Magyar KatolikusRádió

2008.05.26.
Miért magyar ...
Gondolatok a négyéves katolikus rádióról

Kós Károly írja a Régi Kalotaszeg című munkája elé: Ajánlom ezt az írást mindazoknak, akik magyarok, és a szépet is magyarul szeretik. Akik magyarok, és a szépet is magyarul szeretik. Valami hasonló lebegett a szemünk előtt, amikor négy évvel ezelőtt Juhász Judit hívására összedugtuk a fejünket, hogy megfogalmazzuk, mi legyen, mi lesz az országos Magyar Katolikus Rádió küldetése, s hogyan szóljanak, miről szóljanak a műsorai. Abban erősen biztosak voltunk, hogy azoknak, akik magyarok, és a szépet is magyarul szeretik.

A rádió, ha magyarul szól magyaroknak, a legmagyarabb műfaj. Miként a legrománabb, legszlovákabb, ha románul vagy szlovákul szól a szépről. A regényt, a verset, vagy akár az újságcikket át lehet ültetni más nyelvre, a filmet szinkronizálni lehet, a rádióműsor azonban csak azok számára értelmezhető, akiknek a nyelvén szól. Nekünk tehát magyarul.

S hogy mi a szép? Mi ez a szép? – kérdezte Gellért püspök a kísérőjétől, a magyar asszony énekét, „a magyarok szimfóniáját” hallva. Vidám volt az a dallam vagy szomorú, öröm vagy bánat ihlette a strófáit – nem tudjuk. Csak annyit, hogy szép volt. Szép volt, miként szép lehetett az az asszony, szép, ahogyan szép maga az élet. Szép, ha vidám, szép, ha szomorú, szép, mert tele van örömmel, szép, mert túlcsordul rajta a bánat. Szép, nekünk szép azért is, mert magyar.

Sok szó esik manapság a köz szolgálatáról, kiváltképp a média vonatkozásában a közszolgálatiságról. Sok szó és kevés tett. A Magyar Katolikus Rádió szóval tesz ezért, s nem is keveset. Talán az egyetlen ma már a hazai műsorszolgáltatók között, amely a szándéka szerint és a megvalósított műsorának minden eleme által is a közt, az egyház társadalmi tanításának a kifejezésével: a közjót szolgálja. E szolgálat lényege, a mi fölfogásunk szerint az, hogy a műsoraink által végigvezetjük egy úton a hallgatót, olyan úton, amelynek a végére érve talán jobban tudja majd, hogy hogyan, merre tovább, mint annak előtte. Azt akarjuk, hogy a műsoraink hallgatói egyre jobb, egyre alaposabb, egyre hasznosabb döntéseket tudjanak hozni a saját és közösségük életéről. Hogy napról napra jobban tudják szeretni a feleségüket, férjüket, szüleiket, hogy legyen több jó szavuk a gyerekeikhez, hogy hűségesek tudjanak lenni a barátjukhoz, szerelmükhöz, nemzetükhöz, hogy jól tudják befektetni a pénzüket, hogy eligazodjanak a politika világában, hogy gyönyörködtesse őket egy operarészlet, lelkesítse egy rocksláger, andalítsa egy érzelmes táncdallam. De nem akarjuk elandalítani a hallgatót, éppen ellenkezőleg: ébresztőt kiáltunk. Serkenteni szeretnénk, serkenteni szóra és tettre! Nem akarjuk megmondani, hogy a hallgató mit gondoljon, de azt szeretnénk, ha a Magyar Katolikus Rádiót hallgatva egyre több saját gondolat, s abból fakadó tett születne. Azért szólunk, hogy minket hallgassanak, de nem azért, hogy hallgassanak!

E cél érdekében készítjük a műsorainkat, mégpedig – nem csak mi, a hallgatóink is állítják ezt – a legjobb szakmai színvonalon. A katolikus rádió csapatában jelen vannak a „nagy öregek”, van derékhadunk, de talán a legfőbb erényünk, hogy a rádió Délibáb utcai épületébe belépő főként fiatalokkal találkozik. Érett, de a koruknak megfelelő gondolkodású, s valódi minőségi munkát végző fiatalokkal. Ez a munka – és bátran mondhatjuk: baráti közösség készíti a műsorokat a közszolgálati hírektől a népzenéig, kulturális ajánlótól a politikai elemzésig, gazdasági, jogi tanácsoktól a versig, rádiós regényig és hangjátékig. És sorolhatjuk tovább, a teljesség igénye nélkül: opera, sanzon, rock és country, ifjúság és család, egészség és életmód, betegség és gyógyítás. E témák mindegyike és még sok-sok más hallható a Magyar Katolikus Rádió műsorán. És hogy a „térbeli gazdagságra” is utaljunk, minden nap hallhatók nálunk a Kárpát-medence hírei, témáink az egyetemes magyarság témái közül vétetnek, s a műsorainkat mindenkinek szánjuk, aki magyar. A Kós Károly által mondottakhoz visszatérve: mindenkinek, aki magyar, s a szépet is magyarul szereti.

Szikora József

(Megjelent a Porta című lap februári számában)