CVII. fejezet – Jacoba asszony elkészíti a süteményt Szent Ferencnek, aki küld belőle Bernát testvérnek, majd megáldja
Azon a napon, amikor Jacoba asszony elkészítette Szent Ferencnek az édességet, az atyának eszébe jutott Bernát testvér,1 és ezt mondta társainak: „Ez a sütemény éppen jó lesz Bernát testvérnek.” Majd magához hívta egyik kísérőjét, és így szólt hozzá: „Menj, és mondd meg Bernát testvérnek, hogy azonnal jöjjön hozzám.” Az illető testvér rögtön elment, és Szent Ferenchez vezette. Ahogy Bernát testvér az ággyal szemben ült, ahol Szent Ferenc feküdt, ezt mondta: „Atyám, kérlek, áldj meg és nyilvánítsd ki nekem szeretetedet. Mert ha atyai érzéssel kimutatod irántam érzett szereteted, bízom benne, hogy Isten is meg a rendben lévő többi testvér is jobban fog szeretni.”2 Szent Ferenc azonban nem láthatta őt, mert már sok nappal azelőtt elvesztette szeme világát. De jobb kezét kinyújtva, Egyed testvér fejére tette azt, aki a harmadik volt az első testvérek között, és aki akkor Bernát testvér mellett ült; azt gondolván, hogy Bernát testvér fejére teszi kezét. De amint megérintette Egyed testvér fejét, mint a vak ember, a Szentlélek sugallatára rögtön észrevette ezt, és így szólt: „Ez nem az én Bernát testvérem feje.” Erre Bernát testvér rögtön közelebb húzódott hozzá. Szent Ferenc pedig kezét a fejére téve megáldotta őt. Ezután így szólt egyik társához: „Írd, ahogy diktálom. Az első testvér, akit az Úr adott nekem, Bernát testvér volt, és ő volt az, aki elsőként elkezdte és a legteljesebben meg is valósította az evangéliumi tökéletességet azzal, hogy minden vagyonát szétosztotta a szegényeknek. Emiatt és sok más kiválósága miatt kötelességem őt jobban szeretni, mint bármelyik más testvért az egész rendben. Ezért azt akarom, és ahogy csak tudom, megparancsolom, hogy bárki is lesz a minister generalis, úgy szeresse és tisztelje, mint engem, sőt a minister provinciálisok is és az egész rendben élő testvérek úgy tekintsenek rá, mint énrám.” Ez igen nagy vigasztalására szolgált Bernát testvérnek és más testvéreknek is, akik ennek tanúi voltak.
Talán Bernát testvér is ugyanúgy szerette a Jacoba asszony-féle süteményt, mint Szt. Ferenc atyánk. Vagy az is lehet, hogy Ferenc atyánk a „kapuban”, az örökélet kapujában a kezdeti időkre emlékezett, amikor „testvéreket adott mellé az Úr”. Vagy valamelyik testvér a közelben említhette Bernát testvér szomorúságát.
Akárhogy is volt, nem véletlen, hogy erről az eseményről – ha a történetet egy kicsit másként mondja is el – a Generalium Ordinis Minorumban a Chronica XXIV. (ld. 1 Celanói 108-hoz írt jegyzet, AGPÉ, 1993.) is megemlékezik.
Nem valószínű, hogy Bernát testvérnek szeretethiánya lett volna. Ferenc távoztának közeledtével inkább a jövő bizonytalansága aggaszthatta. Gondolataiban „másodikként az elsők között” is hiányozhatott a fő, aki közvetlenül, személyesen kapta a meghívást Istentől. Nyilván tudta, hogy az egész rend vezetése, szolgálata nem az ő feladata, de a helyét nem láthatta előre a testvérek között. Igazi „ferenckövető” magatartásával mintája lehetett Krisztus követésének, de elbizonytalanodhatott, hogy Ferenc távoztával is tudja-e majd ezt az utat járni.
A személyes törődés és szeretet nagyszerű példája az, ahogy Ferenc Bernát testvér „ínségére” ráérez, reagál, és szeretetét kinyilvánítva egyúttal tanít. A feltétlen készséget és a felmerülő élethelyzetre adott határozott választ kiemelve „Az első testvér, akit az Úr adott nekem, Bernát testvér volt, és ő volt az, aki elsőként elkezdte és a legteljesebben meg is valósította az evangéliumi tökéletességet azzal, hogy minden vagyonát szétosztotta a szegényeknek. Emiatt és sok más kiválósága miatt kötelességem őt jobban szeretni, mint bármelyik más testvért az egész rendben.” biztosítja Bernát testvért változatlan szeretetéről.
Tekintélyének (határainak is) tudatában végrendeletszerűen nyilatkozik testvérei előtt: „Ezért azt akarom, és ahogy csak tudom, megparancsolom, hogy bárki is lesz a minister generalis, úgy szeresse és tisztelje, mint engem, sőt a minister provinciálisok is és az egész rendben élő testvérek úgy tekintsenek rá, mint énrám.”
Eszünkbe juthat Jézus Péterhez intézett kérdése (Jn 21, 15), és elgondolkodhatunk azon, hogy mit is jelent „jobban szeretni”, amelyet Ferenc köteleségként állít magával szemben. Aki a legjoban ráérez a vágyódó szeretetre, aki a legjobban megérzi a „szeretetínséget”, talán az tud, akarhat legjobban szeretni. És hogy ez nem kivételezést, nem jogosulatlan, vagy méltatlan előnyben részesítést jelent, azt leginkább az jelzi, hogy a szerző azzal fejezi be híradását: „Ez igen nagy vigasztalására szolgált Bernát testvérnek és más testvéreknek is, akik ennek tanúi voltak.”
Vajjon családunkban, közösségünkben, plébániánkon és munkahelyünkön megtaláljuk-e a mi Bernátunkat?
Megtaláljuk-e módját, hogy biztosítsuk szeretetünkről?
És Krisztus? Az Ő kérdésével kapcsolatban hogy állunk?
NB
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése